Felvillantott százmilliárdok

Odajutottunk, hogy lassan már mindenki azt lesi: vajon hová teszik Gyurcsányék a Ferihegyi repülőtér privatizációjából származó bevételt. A kiemelt figyelem és a feszültség érthető, hiszen a kabinet úgy játszik az óriási pénzösszeggel, mintha az nem is az országé volna, hanem kizárólag ő rendelkezne vele. Egyenesen megsértődik a kormány, ha valaki a pénz sorsát firtatja, vagy hasznos elköltéséhez ad tanácsokat. Úgy viselkednek a hatalmon lévők, mintha ehhez az üzlethez a választóknak az égvilágon semmi közük sem volna. S mindent meg is tesznek azért, hogy ne legyen: itt a piros, hol a pirost játszanak velünk. Egészen addig, amíg már képtelenség követni, hogy a néhány pillanatra felvillantott százmilliárdok valójában hová tűnnek el.
Ha jobban belegondolunk, nincs ebben semmi újdonság. Csupán az államháztartás könyvelésénél jól megszokott bűvészmutatvány folytatódik, méghozzá töretlen lelkesedéssel. A legnagyobb baj az, hogy mindnyájunk bőrére megy ez a hazárdjáték. Jelzésértékű, hogy már az Állami Számvevőszék elnöke is fontosnak érezte tegnap, hogy demokratikus kötelességeire és a törvények betartására figyelmeztesse a kormányt. Kovács Árpád üzenete egyértelmű: nincs helye a mutyizásnak, a könyvelési manővereknek, az államadósság csökkentése a megfelelő eljárás, erre kell fordítani a pénzt. A számvevők vezetőjének határozottsága abból is fakadhat, hogy az általa képviselt hivatal már jó néhány trükkel találkozott a tavalyi zárszámadás és a jövő évi büdzsé elemzésekor, ezért pontosan tudják, hogy miről beszélnek.
Például arról, hogy hiába tett közzé tegnap a Pénzügyminisztérium egy, a számvevőszéki intelmeket első látásra hűen tükröző elképzelést a repülőtéri bevétel felhasználásáról, a szaktárca előterjesztéseiben olyan tételek szerepelnek, amelyek nem oszlatják a rejtélyt a pénz sorsa körül. Annak indoka például ma is ismeretlen, hogy miért szerepel a Pénzügyminisztérium legutóbbi előrejelzésében az állami kincstári vagyon bevételeinél egy kiugróan magas összeg, jelesül 391 milliárd forint, aminek fedezete csak a repülőtér eladása lehet. Ha a kormány – ahogy mondja – betartja a szabályokat, és csak az államadósság csökkentésére fordítja a britektől kapott összeget, miért szépítette vele már december közepén az államháztartás egyenlegét? Vagy csak felvillantották a pénzt, mint a piros szivacsgolyócskát az útszéli játékasztalon, hogy aztán rögvest el is tüntessék, egy könyvelési manőver erejéig csökkentve a hiányt? S ha ennyire egyértelműek és tiszták a kabinet szándékai, vajon miért kapott már hónapokkal ezelőtt szárnyra, és tartotta magát makacsul az az értesülés, miszerint a pénzügyi tárca az elszámolási módszerek átgyúrását tervezi, amivel lehetőséget nyújtana arra, hogy a privatizációs bevételekkel az államkassza riasztó helyzetét lehessen javítani?
Megannyi kérdés, amikre továbbra sincs válasz. Mint ahogy a repülőteret körülvevő jogi bizonytalanságoknál sem láthatunk tisztán, pedig ezekre a problémákra az Állami Számvevőszék már jóval a privatizáció lezárta előtt figyelmeztetett. A szerződést csak lakattal a szájon, a repülőteret üzemeltető cég vagyonértékelését pedig csak egy elegáns táskába zárva ismerhette vagy ismerhetné meg a kormány ellenőrzésére hivatott ellenzék. Mindeközben már kevesen beszélnek arról, hogy néhány röpke hónap alatt egyik legértékesebb vagyonától szabadult meg a nemzet. Beöntöttük egy feneketlen zsákba az érte kapott temérdek pénzt, miközben nem lehetünk biztosak abban sem, hogy ennek csakugyan látja-e majd bármiféle hasznát az ország.