Karácsony hitelbe

A nemzetközi nagyáruházból kellett beszereznem tegnap egy bizonyos ruhadarabot. Az áruház óriási, a választék is, a tömeg gigantikus. Az egy darab textíliával másfél órás sorban állás után kijutottunk végre Isten szabad ege alá, csapzottan, izzadtan, fájós lábbal, némiképp megrövidítve, mert naná, hogy nem az volt akciós, amit én emeltem le a polcról, hanem minden más egyéb, de ki fog szívózni másfél órányi nagykabátban grilleződés után?!
Páratlan megfigyeléseket tehetünk ilyenkor a magyar vásárlási szokásokat illetően, annak ellenében például, hogy Indiában a napokban negyvenöt embert tapostak agyon, mert ötven élelmiszer- csomagot háromezren akartak megkaparintani.
A vásárlási düh végigseper az országon. Nincs az a giccs, kínai vacak, hongkongi utánzat, aminek nem akad gazdája így karácsony előtt. Hatalmas kosarak csalogatják a vevőket a csak most, csak nálunk, csak neked fülbemászó, mennyei szövegével. Plüssállatok, konyhakendők, reszelők, krómacél poharak (!), függönyvégek, selyembojtok, konyhakések, hűtőmágnesek, kis kosarak, nagy kosarak, cserepek, művirágok, selyemrózsák, díszpárnák, akciós olajfestmények, nylongobelinek, edényfogók, gyertyák, mécsesek, illóolajok, szagos potpurrik… Csupa felesleges kacat, amit persze megveszünk, becsomagolunk, de már az átadás pillanatában látjuk a másikon, hogy kidobandó vackait gyarapítottuk eggyel.
Hol vannak már azok a tanácsok, hogy egy szépen rajzolt képnek vagy egy magunk varrta piros szívnek jobban örülnénk! Talán a nagycsaládok még őriznek valamit a szeretet ünnepének nem számszerűsített melegéből.
Nincs a karácsonnyal semmi bajom. A vásárlással, az ajándékokkal, a marcipános, milkás, konyakos meggyes, sima, kevert szaloncukrokkal sincs. A drágánál drágább karácsonyfákkal sem. A bajom évek óta a körülöttük kavargó érzésekkel van. A tipikus nagyvárosi érzéssel. Ami azt sugallja, szórd a pénzed, egyszer van karácsony, bocsánat: christmas, sőt „cristmas”, így, ahogy a feliratok hirdetik. November elején már elborítják az üzleteket a Mikulások, a számtalan fajtájú, színű és minőségű édességek áradata. És az őrület december végéig tart. Hja, a kapitalizmus bősége. A piac győzelme a tervgazdaság felett. Egyben az izgalom, a vadászat, a rejtvény felfejtésének halála. Ma, ha van pénzem, és szeretnék egy speciális, csakis Rómában kapható dolgot, elrepülök Rómába és megveszem. Mi ebben a pláne? A hiánygazdálkodás vadászatának izgalma? Talán karácsony előtt beérkezik az országba az a farmernadrág, amiről minden összeköttetésünket bevetve értesültünk. De nem biztos, hogy jut is nekünk belőle. Akkor következik a vadászat. És ha sikerült a zsákmányra szert tenni, édes volt az ünnep. Most csak tolakodunk, nehezen fékezve agressziónkat, mert mindenki egyszerre akar mindent. A magyar ember most hozza be azt az ötven évet a fogyasztásban, amiből évtizedekig kimaradt. A szeretet ünnepe előtt botrányosan fellazul az a civilizációs máz, ami nehezen ránk ragadt a Neander-völgy óta. Jellemző, hogy tonnaszámra próbálkoznak romlott élelmiszerrel. Bele is halhatnak néhányan, viszont nagyot lehet rajta kaszálni.
A pénz nem számít, ha elfogy, jön a hitelkártya meg a kölcsön. Sugallva, hogy minden ingyen van. A kétarcú média, amely egész évben a fogyasztásra buzdít, most igyekszik fékezni a költekezést. Könnyes emlékezéseket hallunk művészeink szegénységéről, gyermekkoruk havas tájáról, a kis házikóról a vaskályhával, a szál fenyőágról a piros almával.
Ja, kérdi a néző, hát nem ő az, aki Hawaiira jár karácsonyolni?