Kutyabajaink

Kaczander Károly olvasóm írt kedves levelet a minap, könnybe lábadtam tőle. Arról értesített, hogy elhunyt Archibald nevezetű kutyája, s hiszi, én biztosan együtt érzek vele (nekem is elhunyt az enyém, ő Betyár volt, magyar vizsla, ha a nevét kiejtem, már sírok).
Keveset idézek Kaczander úrtól, remélem, a leghitelesebb mondatokat: „Tegnap reggel találtam rá az őrhelyén, ahonnan napközben vigyázta a házat, belátta az utcafrontot és a két kapubejárót…”
Érzem Kaczander Károly soraiban azt a fájdalmas szorítást, amit én is éreztem, amikor az én Betyárom itt hagyott, mikor már sem asszony, sem gyerek nem volt a háznál. Csak a hideg meg a nyomorult pókháló a falon, a hitvány konyhaasztal, meg a semmi…
„Lénát (ő a másik kutyus a háznál) – kiengedtem szokásos reggeli sétájára (ekkor már odaát volt Archibald), de ki sem akart jönni, beleszagolt Archie kihűlt testnyomába, leült, nem mozdult. Léna gyönyörű szemében olyan szomorúság ült, hogy újra elsírtam magam.”
Soha nem láttam Kaczander Károlyt, de amit ott és akkor gondolt, hitelesnek éreztem. Te is mondhattad volna. Én is. A szívemből szólt. Archibald amúgy skót juhász volt, szeretni való csodalény, életemben nem láttam, de itt van előttem, képzeletben simogatom.
Kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes.
Minek? Ismeretlenül küldöm részvétemet Kaczander Károlynak, Archibalddal pedig legyen az örök béke, hiszem, fut még az örök vadászmezőkön, ahogyan az én Betyárom is.
Egyszer talán még találkozunk.
Kaczander Karcsival együtt dobban a szívem. És fáj. Aki kutyában, lóban hisz, magyar ember.