(mit hoz a Mikulás…)

Én nem tudom, van-e olyan módszer, amellyel a kormányok és a Mikulások között kimutatható a hasonlóság. Általában mióta az eszemet tudom, bocsánat: sejtem, a szocialista kormányok (és főként a párt) árultak el komoly hajlandóságot arra, hogy Mikulásként viselkedjenek, mindenféle jóval megajándékozva a szegény népet, s adott esetben virgáccsal fenyegetve az ingadozó középparasztot. Mivel én ingadozásomat a szívem mélyére rejtettem, és sohasem voltam középparaszt, pártunktól-kormányunktól váltig csak ajándékot kaptam, többek között az újjáépült Erzsébet hidat, ingyenes orvosi ellátást és lúdtalpbetétet. Bár akkortájt a klerikális reakció visszaszorítása érdekében a Mikulást konzekvensen Télapónak nevezték, semmi kétségem nem volt afelől, hogy Kádár elvtárs és mondjuk Apró Antal másod- vagy harmadelvtárs puttonyában van minden jó, dió, alma, mogyoró, s így bátran, büszkén és igazságosan haladhatunk a szocializmus útján. Eszembe sem jutott, hogy Kádár elvtárs minden kacsintásával Gyurcsány elvtársnak kampányol, és tisztítja meg előtte sokadíziglen az utat, aki ily módon rendszerváltott időskorom felejteni vágyott, mégis meghatározó személyisége lesz.
Néha eltűnődöm azon, hogy Kádár elvtárs, ha élne, szeretné-e Gyurcsány Ferit. Bocsánat. Kádár sosem nevezné Ferinek Gyurcsányt, mert ő a bizalmaskodást nem kedvelte, eszébe sem jutott például megkérdezni Nagy Imrét, amikor azon tűnődött a szocialista demokrácia szellemében, felakasztassa vagy agyonlövesse, hogy: „Te mit tennél a helyemben, Imre?”
Most itt magamba révedve arra gondolok, hogy Gyurcsányt láttam már roham-, építőipari és bukósisakban, mindegyikben tanulságos látványt nyújtott. Sőt rohamozni is láttam, hiszen állandóan rohamoz, mintha a hatalom valamely vár foka volna, ahová ki akarja tűzni a vörös lobogót. De a sárga bukósisak ellenére bukni még nem láttam, bár abban a bukásban van minden reményem.
Megpróbálom most elképzelni mint Mikulást. Elvileg beleillik ebbe a szerepbe, mivel máson sem jár az esze, mást sem mond a szája, mint hogy a 2006-os költségvetéssel állampolgárok millióit ajándékozza meg. A Mikulás egyébként is piros, s mint tudjuk, a piros a bátorság meg a jövő színe, no meg a pipacsé. Úgy érzem, jobb, ha egy nyurga pipacsnak képzelem Gyurcsányt, mint Mikulásnak. Ugyanis a perverzió távol áll tőlem, nem akarok a fejére prémes sityakot tenni, nem akarok neki fehér vattabajuszt és -szakállat ragasztani, mivel a látvány aligha lenne ép ésszel felfogható és elviselhető. Gondoljanak bele. Inkább a rohamsisak.
És képzeljünk bármit a Mikulásról, származásáról és eddigi pályafutásáról, egy dolgot biztosra vehetünk: a Mikulás sosem volt szemtelen. Kádár sem. Sőt mit mondjak, Horn Gyula sem. Ő még gátlásokkal is küzdött. Nem beszélve Medgyessy Péterről, akiben talán egy csöpp kétség is élt, és vélt igazát néha úgy látszott, nem tudja folyamatosan elmondani, s nem is tekinti örök érvényűnek. Igaz, a született szocialistát sohasem gyötri kétség, a szocialista képes tökéletesen figyelmen kívül hagyni egykori önmagát, egykori cselekedeteit, annyira meg tud újulni, mintha sosem lett volna önmaga. Az egész párt története nem egyéb, mint szüntelen megújulás, öntagadás, amely a jelenben átmegy öntömjénezésbe.
Hadd jelentsem ki – szívemben némi szomorúsággal, hogy ilyesmire kényszerülök –: Gyurcsány minden ajándékot ígérő-osztogató Mikulások legszemtelenebbike. Ez a szemtelenség nem riad vissza attól, hogy nap nap után milliónyi polgárt provokáljon, sarokba szorítson, megalázzon. Gyurcsány az igazságossággal kupeckedik. Hogy ezzel az izgága, fontoskodó, bölcselkedő, farizeus szemtelenséggel mit kezdjünk, én nem tudom…