Szabadság Szebenben

Bukott forradalmakban, mi tagadás, nem szűkölködünk. S a túlélő fennforgók akaratából kiegyezésekben sem. Pozsgai Zsolt Szabadság Szebenben című új, ifjúsági darabja erre a századokon átívelő, különös történelmi kényszerre utal. Bodolay színpadának peremén, fekete iskolatáblán a krétával följegyzett misztikus számsor: mintha 16 évenként ismétlődtek volna hazánkban a forradalmak és a kompromisszumkötések: ’48, ’67 – a deáki kiegyezés éve, amikor a darab játszódik –, alatta ’56, ’72, majd ’89 és ’95 (a demokratikus ellenzék és a kommunista utódpárt összeborulása). A levezetés történelmi segédeszközként szolgál: hadd értse a néző, miként rímel egymásra a másfél évtizeden át bujdosó negyvennyolcasok (a darabbeli Kosztka család Ópapájának, azaz Bem hajdani tábornokának személyében) és az évtizedeken át súlyosan mellőzött ’56-osok tragikus sorsa.
A színjáték főszereplője nem más, mint a kiegyezés évében 14 esztendős Kosztka Tivadar, akit Csontváry előnévvel, jóval halála után, a 30-as években fedeznek föl. Bodolay Géza szerencsés kézzel írta ki a szereposztást. A kamasz Tivadart alakító Sorbán Csaba csupa ideg, örök kíváncsiság ajzotta, egészséges kamaszt játszik, akinek darabos mozgása, intellektuális fogékonysága, a családjában és a kisváros korrupt társadalmában elhallgatott forradalmi események, a szabadságeszméket képviselő Hegedűs Zoltán kockázatvállaló, tartásos Tanár ura nyitja föl a szemét, párhuzamosan a váratlanul előkerülő, temetőben bujkáló Ópapa (Ádám Tamás) maga átvészelte „történelmi leckéivel”. Utóbbinak nehéz szerep jut, hisz kénytelen forradalmi szólamokat életsorsával hitelesíteni. A nagy ívű pálya előtt álló, lüktető élettel telített Sorbán Csaba Tivadar képmásában, kamaszosan mohó igazságkeresésével, az előadás minden momentumában meggyőzi a közönséget, ahogyan a gyerekes csínytevésektől a koraérett fiú felismeréséig, lázongásáig jut el, és partnerére talál a barátját alakító Bori Tamásban.
Bodolay Géza a mozaik-jelenetsorokból felfűzött, Pozsgai rutinos szerzői fordulataival megspékelt színjátékát pergő ritmusban játszatja, a szín- és dialógusváltások sokaságát Mira János tervező ötletes díszlet- és kellékváltásaival igyekszik egységben tartani, s egyfajta történelmi felülnézetből láttatni a magyar történelem szomorú fordulatait, a túlélésre beállott, gyáva, ám annál ambiciózusabb, annál korruptabb elöljárók és beosztottaik máig érvényes karaktereit (melyeknek örökbecsű előképeit Móricz rajzolta meg a Rokonokban). Ilyen „díszpéldányt” alakít színészi arzenáljának teljes vértezetében Rubold Ödön (a minden hájjal megkent, eleganciájára kényes Polgármester). A családja megélhetéséért, a város első emberének eleinte önámítóan hajbókoló gyógyszerész-rendőrkapitány kettős minőségében, egyébként a majdani festő apja, Kosztka Tivadar Kőszegi Ákos kitűnő játékában, indulatosan ugyan, de nem átallja saját feleségét is átengedni a Polgármesternek, csakhogy szemet hunyjon visszatért apósának jelenléte miatt. Akire amúgy börtön várna. Kőszegi belsejéből fakadó, eszköztelen, ám árnyalt játékával, fojtott érzelmekkel egészíti ki a dilemmák közt őrlődő férj- és apaszerepet. Kubik Anna, jóllehet első jelenetében a darabszöveg okán a továbbiaknak ellentmondó, könynyelmű, kamaszok előtt szabad szájú, ringó csípejű asszonyként mutatkozik be, hamarosan elnyeri helyét Kosztkáné szerepében: hol némán riadozó, hol elszánt asszony, aki szembeszáll a zsaroló Polgármester akaratával. Gidró Katalin természetesnek hat Tivadar súlyos beteg nővérének nem épp hálás szerepében.
A rendező Bodolay vizuális és auditív asszociációk sokaságával hálózza be a színpadot, hogy a koronként ismétlődő történelmi mozzanatokat megidézze. Így látjuk a kivetítőn Kossuthtól Jókain és Deákon át Adyig nagyjaink portréit, a Kossuth-nótától s a korabeli magyar búsongóktól a francia nyelven énekelt Internacionáléig mindazt a hangulati közeget, amely a tragikus korszakokhoz tapadt, és sorsunkat máig meghatározza.