Szalmabábu

A hajdani római kapukon Janus, a kétarcú isten posztolt, mert a kapu kettéosztja a teret. Más az, ami belül van, és más, ami odakint. A nevezetes időpontok, az ünnepek és korfordulók ugyan képzetesek, mégis ugyanígy osztják ketté az időt. Különösen kitüntetett az évet lezáró és az új esztendőt kezdő pillanat, amely köré hol apokaliptikus, hol harsányan bolondos események szerveződtek és szerveződnek ma is.
Ezer esztendővel ezelőtt tőlünk nyugatabbra világvége-hangulat uralkodott. Róma püspöke a francia II. Szilveszter volt, aki a mi keresztény államunk létrejöttében is fontos szerepet játszott, polgári nevén Gerbert – nemrég még a Cordobai Kalifátus híres egyetemének matematikatanára, olyan professzorok nyomdokán, mint a mór Ibn Rosd és a zsidó Májmuni Mózes.
A felbolydult világ, amelyet elleptek a nagy süvegű jósok, a végítéletre várt. Némelyek minden ingó és ingatlan vagyonuktól megszabadulva nekivágtak a vakvilágnak. Mások beköltöztek a templomokba, és ott éltek, kereskedtek, marakodtak, édelegtek, mert az senki számára nem volt kétséges: hamarosan felharsannak az égi harsonák, Krisztus újra eljön, vele az Ezeréves Birodalom, s feketén-fehéren megítéltetnek a jók meg a gonoszok.
Hosszú volt a csodaváró virrasztás, talán minden e világi farsangok legtarkábbika, amelyben együtt ropta a haláltáncot a püspök és a csepűrágó, ám a végítélet elmaradt. Csak épp a gyermeki várakozás nem múlt el. Az időpontokat sorra módosították, és tolták maguk előtt a bizonytalan jövőbe, mert a borzongás meg a remény egyidős az emberrel. Nélküle nem lehet élni.
Hiába sülnek fel azóta is sorra-rendre a haruspexek, a kártyavetők meg a kristálynézők, amikor az esztendő átfordul, mindenki valami szebbet és jobbat vár. Talán kevésbé gyanútlanul, mint a hajdaniak: a nemrég mögénk került új ezredfordulón ha volt is tűzijáték meg csinnadratta, a remény fáklyafényei újra kigyúltak, ám a végítélet – legalábbis annak angyalharsonák jelezte változata – csak néhány szektás agyában ködlött fel. Igaz, a leginkább pesszimisták szerint nem kell ehhez se angyaltrombita, se meteoreső, az apokalipszis itt van a maga modern rekvizitumaival, amelyeket hol globalizációnak, hol terrorizmusnak, hol fenntartható fejlődésnek neveznek.
A ritkán derűlátó Ady írta, mottóul mintegy az örök várakozáshoz: „Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat”. Mindez persze – ma már világos – együtt kezelendő Hamvas Béla borongós megállapításával: nem a diktatúra lesz nehéz, hanem ami utána jön.
Hogy volt Ady várta magyar csoda, nem kétséges. Kodály és Bartók, József Attila, Krúdy meg Weöres Sándor. 6:3 a Wembleyben. 1956 és rendszerváltozás. Ám a farsangi felsorolás tükreképpen volt Tanácsköztársaság, Trianon, Szálasi és Rákosi. A koncentrációs táborok meg a forradalom vérbe fojtása fekete árnyékot vetett a reményre. Ezért vagyunk – az új ezredvég és ezredkezdés tanúi – aggályosak a csodavárásban, olyasfélék, mint a hajdani manicheusok, akik közül Szent Ágoston jött, s akik azt tanították: nincsen világosság sötétség, nincs teremtés rombolás nélkül.
Az új évezred ötödik fordulóján nem tudni, még csak nem is sejteni, mit hoz a holnap. Az aggodalmaskodó beleborzong egyik-másik gondolatába, ám a bizakodás mégse legyen csak a gyanútlanok kiváltsága. Amikor az ember önvizsgálatot tart, és tekintetét „a messzi jövendőre” függeszti, meg kell próbálnia mosolyogni. Ha elsőre nem, másodszorra vagy harmadszorra menni fog. Nem lesz könnyű, de talán sikerül. S ekkor tegye meg képletesen, amit néhány faluban reményeim szerint még ma is megtesznek a távoli Erdélyben, a Nyikó mentén, hogy eltemeti az óesztendőt jelképező szalmabábut, amelynek aranysárga volt a derűje és koromfekete az árnyéka.