Szociális vérzékenység

A szociális érzékenység fogalmát a Horn-kormány hatalomba lépése előtt kapta fel a közbeszéd. Hornék azt ígérték: mivel szívük baloldalt dobog, eltörlik a szegénységet, amit az előző vezetés okozott. (Ó, nem azért lett szegény az ország, mert a szocialisták korábban szétrabolták, nem.) Sokan hittek is nekik, csak akkor ocsúdtak fel, amikor Bokros Lajos szinte apokaliptikus nyomorúságba lökte az országot.

A szocialisták szeretik szegénységokozással vádolni ellenfeleiket, magukat pedig az elesettek védelmezőjeként feltüntetni; 2002-ben, a Fidesz-ellenes kampányukban is azon méltatlankodtak, hogy „a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek.” Tóth István György, a Tárki vezérigazgatója az idén írt egy könyvet, amelyből kiderül: szélesebbek a társadalmi rétegek közötti szakadékok most, mint a rendszerváltozás előtt. Eközben aggasztó magasságba emelkedett az úgynevezett inaktívak – a munkát már nem is keresők – száma. A politikai elfogultsággal nem vádolható közgazdász úgy nyilatkozott: túl nagy volt a legutóbbi választási költségvetés és az utána következő megszorítások közötti különbség, s ennek meg kell fizetni az árát.

Régi szocialista technika: a kampányban visszaosztanak egy keveset abból a sokból, amit előzőleg a választók zsebéből halásztak ki. A saját szociális helyzetére kétségkívül érzékeny miniszterelnök ennek jegyében mondta nemrég, hogy ő bizony felszámolja a szegénységet. Dehogy számolja! A szegénységet nem lehet nevetséges babakötvényekkel, megalázó mértékű nyugdíjemelésekkel felszámolni; hosszú küzdelmet kell vele vívni, valóságos koncepcióval a kézben, s persze működő intézményrendszerrel, értékelvű és hozzáférhető oktatással, vidékfejlesztéssel, jól célzott szociális juttatásokkal. De Magyarországon zuhan az életszínvonal, mert a szocialisták szívós munkával tönkretették a mezőgazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a szociális ellátórendszert és az önkormányzatokat. Tavaly több mint húszezer magyar adófizető vált meg az autójától, mert nem tudta tovább törleszteni a részleteket. Mikor a GKI Gazdaságkutató Rt. azt firtatta, milyen formában kívánják befektetni pénzüket a magyar családok, a többség azt válaszolta: nem lesz mit befektetnie. A háztartások finanszírozóképessége utoljára 2002-ben javult (4,7 százalékkal). Ugyane felmérés szerint a családok 40 százalékának romlott az anyagi helyzete, s e csoporton belül 12 százalék – minden huszadik magyar család – kifejezetten elszegényedett. A nagytőkéspárti, neoliberális kormány semmit nem tesz ez ellen. Csak beszél, sokat és drágán.

Úgyhogy hiába tárkiznak nekünk; a Tárki elnöke szerint a szegénység pillanatnyi állása nem a rövid távú kormányintézkedésektől függ. Képtelen vagyok megérteni, miért kell kormánynyilatkozat ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan is élünk. Hát nem érzi az istenadta nép, hogy kevesebb a pénze és kevesebbet kap érte? Nem veszi észre, hogy drágul a benzin, a gáz, az áram, a hús, a kenyér, a tej, a könyv, a tanszer, a telefon, a szemétszállítás és sorolhatnánk?

Az MSZP szerint csökkent a szegények száma. Hát igen, a szegények gyorsan fogynak. Vannak szociálisan vérzékeny területeink, mint Kelet- és Dél-Magyarország, az Ormánság, vagy a budapesti lakótelepek. E területeken, az alacsony létszínvonalon élők közt legrosszabb a tbc-helyzet; ezek az emberek vezetik a statisztikát szív- és érrendszeri betegségekben, az alkoholizmusban, s az öngyilkosságok terén. Úgyhogy ez nem játék, kedves Gyurcsány úr. A saját tisztelt édesanyja szociális helyzetét még rendbe hozhatja. Ennek a szegény országnak pedig azzal segít legtöbbet, ha békén hagyja végre.