Szolgálat

Valamikor huszonhat éves koromban egyetlenegyszer találkoztam Bornemisza Gézával. Már nagyon idős volt, jóval nyolcvan fölött járt. Úgy nézett rám, mint akinek erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy kilásson saját világából. Tekintély áradt belőle, talán mert annyira semmit sem tett érte, hogy „tekintélyes” legyen. Csak ült egy fotelban, semmi manír, mázsás belső tartás. S az ember megérzi, hogy aki vele szemben ül, az valaki. Akkor is megérzi, ha nem tudja még, hogy ki az a valaki. Zárt volt és érdeklődő. Nem értettem, hogyan lehet ezt egyszerre. Ma már tudom: a saját világát kellett elzárnia minden idegen elől. Zártsága az ismeretlennek szólt, érdeklődő pillantása pedig nem nekem, hanem a világnak, ahonnan érkeztem, s amelynek híreire még mindig szomjazhatott. Amelyből tudásával, tapasztalataival együtt évtizedek óta kizáratott. Mennyi mindent mesélhetett volna nekem. De ő semmit sem mesélt, én meg semmit sem kérdeztem, hiszen semmit sem tudtam se róla, se a korról, amelyben szerepe volt. Amit ma tudok róla, azt az írásaiból, régi folyóiratokból, lexikonokból, memoárokból, a kihallgatásáról és megfigyeléséről szóló jegyzőkönyvekből és családtagjainak emlékeiből szedegettem össze. Attól kezdve, hogy néhány percet beszélgettem vele lényegtelennek tűnő dolgokról, nem tudtam többé úgy leírni azt a három szót, hogy „keresztény magyar középosztály”, ahogyan azelőtt. És először éreztem vakítóan tisztán, fenyegetően tisztán, hogy amit gimnáziumi és egyetemi vizsgáimra történelemként tanultam, az valami egészen más, mint ami velünk, magyarokkal a huszadik században megtörtént.