Tisztelt Szerkesztőség!

Szántó András (Keszthely): A múlt szombati számban olvasható hét vélemény a Fókusz rovatban György Zsombor összeállításában (Meddig tartja magát az Európa-erőd?, Magyar Nemzet, december 24.). Engedjenek meg egy kiegészítést. Közel tíz évig dolgoztam arab országokban, mélyen vallásos, ám gazdag iszlám környezetben. Tapasztalataimat ajánlanom kellene a magukat liberálisnak tartó, más közösségek iránt állítólag toleráns, a művelt világot képviselő politikusok szíves figyelmébe. Még azelőtt, hogy épp az ő működésük következtében kimenne a divatból a józan ész. Minden mohamedán társadalomban, ahol megfordultam, az anyagi jólét fokától függetlenül a családi összetartás, a nagy család, a sok gyerek és a hagyományokhoz való ragaszkodás volt jellemző. Ennek a következménye volt az öregek és a gyermekáldás tisztelete. Orvosként közel juthattam a társadalmuk elmaradottabb rétegéhez is, de sehol sem találkoztam elhagyott gyerekekkel, sem egyedül maradt öregekkel. (Egy Veszprémben végzett arab tanítványunk családjának fiataljaiból minden hétvégi találkozójukon két komplett focicsapat állt ki a szokásos reggeli mérkőzésükre.) Ez a társadalmi szemlélet és magatartás csakis előnyére válna a művelt Nyugat minden országának, erősítené társadalmunk máris veszélyesen foszladozó szövetét. Javasolnánk a felelős politikusoknak, Buttiglionétól Szájerig és tovább, keressük az európai gondok mielőbbi megoldását, főleg ha máshol ezekre egyszerű és biztos gyógyszer található.

Hanák Sándor (Budapest): A beszéd a lélek tükre. Ezt Seneca állította körülbelül 2000 évvel ezelőtt. Azóta sem kísérelte meg senki az ellenkezőjét állítani. A tollat az adta a kezembe, hogy mit követnek el a magát magyar televízióknak nevező szerkesztőségek több millió tévénéző ellen. Az, hogy a műsorszerkesztők odahaza családi körben hogyan beszélnek, nem érdekel, de engem sok más kulturált magyar emberrel együtt ne helyezzenek saját nívójukra, mert az már sértő. A napokban rákattintok az egyik adásra, és valósággal rám ömlik a menj a p…ba, a le vagy sz…a. Nos, az ilyen szerkesztőknek ajánlom figyelmébe Jókait, Petőfit, Arany Jánost, akik gondolatok, mondatok ezreit vetették papírra, mégsem volt szükségük ilyen nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekre. Ne engedjük, hogy még egyetlen nem „globalizált” értékünket, a nyelvünket bemocskolják.