Árulkodó hűség

Hektor nem legendás történelmi személyiség volt: egy kutya viselte e nevet, Nagy János parasztember keverék házőrzője. Abban az időben szokás volt a kutyáknak a történelemből ismert neveket adni. Volt Cézár meg Néró és megannyi hős, aki kutyaként futkározott az udvarokon.
A szóban forgó Hektor nem volt se hős, se szép, se nevezetes, de volt egy értékes kutyatulajdonsága, a hűség.
Az egyik vidéki hetilapból ismerem az életét. Illetve a halálát, mert az közölte, hogy Hektort egy téli hajnalon holtan találták gazdája háza előtt. Emlékszem, még tűnődtem is, hogy miért kellett ezt az újságban megírni, amikor száz más gondunk van. Elhatároztam, ha majd egyszer azon a vidéken járok, utánanézek. De nem vitt arrafelé az utam. Ám amikor tíz esztendővel az esemény után érdeklődtem, szokatlan körülményekre figyeltem fel.
„Emlékszem arra az esetre – mondta a sarki boltos. – A rendőrség is nyomozott az ügyben, mert a kutyát sörétes puskával is megsebesítették. Meg össze volt verve, vérzett a feje. Aztán kihallgatták a mészárost is, aki nagyon jó barátságban élt Nagy Jánossal… Biztosan van a háttérben valami…”
Aztán azt is sikerült kiderítenem, hogy a nevezett mészáros ellen miért indítottak eljárást. Nyúzott vadnyúl húsát értékesítette az üzletében, bár nem volt vadász. Honnan szerezte, és mi köze ennek Hektor kutya pusztulásához?
Több mint két évtized múlt el, hogy tisztán lássak. Amikor megleltem a rejtély kulcsát, könnyű volt visszapergetni az eseményeket. Szörnyű volt. Szinte napokig bénító hatása alatt álltam.
El kell mondanom, hogy ez abban az időben történt, amikor még a „szocializmus felépítésének” meséjével altatták a népet. Öszszébb kellett hát húzni a nadrágszíjat. Húshiány volt, a parasztnak sem volt miből hizlalnia, baromfit is kevesebbet neveltek. Jó pénzért el lehetett adni a vadhúst, kelendő volt annak idején a mezei nyúl. Ezt használta ki nagyon ügyesen Nagy János.
Maga készítette hurokkal fogdosta össze a határban a mezei nyulakat, és adta el a vadhúst a mészárosnak. Az meg beledarálta a marhahúsba, nagyon alkalmas volt töltött káposztának. Ment is az üzlet, tudtak is róla sokan, de nem tartották érdemesnek jelenteni. Mert talán nem is bűn ez, hiszen senkit sem károsítanak meg, legfeljebb a vadászokat, de az ő érdekükkel a falu nemigen törődött.
Egyszerű módja volt a vad elejtésének. Nagy János nagyszerű csapdákat tudott készíteni, és éjszakánként tőrbe csalta a mezőn bóklászó nyulakat.
Útjaira magával vitte Hektor nevű kutyáját is. Ahogy leszállt az alkony, lopva kiosontak ők ketten a faluból. Hektor korcs kutya volt, nem értett a vadhajtáshoz, de csendestársnak megfelelt. Jelenléte bátorítást adott a vadorzónak.
Volt Nagy Jánosnak egy maga által kieszelt módszere. Kis tüzet rakott télidőben a mezőn, aztán elfojtotta, és felállította a hely közelében a csapdát. A nyúl később, a beállt sötétben arrafelé bóklászott, amerre a tűz felvillanását észlelte, és szinte megigézetten beleesett a csapdába. Az így elejtett nyulat a férfi aztán tarkón ütötte, és kabátja alá rejtve elvitte még aznap a mészároshoz. Igen ám, de a vadászok esze is megjött közben.
Az egyik falusi vadász kileste, utánament töltött puskával. Nagy észrevette, lehasalt, lefogta a kutyát is, és csendben várta a szabadulás perceit. Csakhogy amikor Hektor meglátta a vadászt, mérgesen felugatott, gazdája védelmére kelt. Áruló hűség: a vadász lekapta a fegyverét és lőtt. Nagy János pedig, hogy elhallgattassa a kutyát, fojtogatni kezdte. A fejére is hatalmas ütéseket mért, aztán bűnjelként hátrahagyva eliszkolt. Hektor félholtan vánszorgott utána. Úgy érezte, hogy veszélyben a gazdája, s meg akarta védeni. Mert ez a kutya kötelessége. De haza már nem ért, elhagyta az ereje, és elpusztult karnyújtásnyira a háztól.
Nagy János reggel talált rá az árokparton. A lábánál fogva vonszolta be, a kerti körtefa alatt ásott neki gödröt. Talán nem is gondolt arra, hogy a hűséget temeti a fagyos földbe.