Az életre nevel

Az a pénz van jó helyen, amelyik már a zsebemben lapul. Ősi, örök érvényű közgazdaság-tudományi igazság ez, nem véletlen, hogy a Budapesti Gazdasági Főiskolán is ismerik és alkalmazzák. Ha már oly fáradságos munkával beszedték a diákoktól azt a kis tandíjat – 150 ezer forintot egy félévre –, biztos, ami biztos alapon megtartják maguknak. Nem adják vissza, sőt jövőre is beszedik, hiszen azok a széllel bélelt diákok vagy felelőtlen szüleik csak elherdálnák azt a pénzt. A tudás megszerzése áldozatokkal jár – jó, ha ezt a mély bölcsességet a diákok is mihamarabb megtanulják. Hogy jogtalanul követelnek tőlük tandíjat, az nem számít, aki gazdasági diplomát akar, az ne legyen finynyás oly jelentéktelen mellékkörülményekre, mint az alkotmányos jogok meg törvényes garanciák.

A Budapesti Gazdasági Főiskola nincs tekintettel a hatályos jogszabályokra, sőt, büszkén kinyilvánította, hogy ezután sem lesz, tőlük akár rojtosra is tépheti a száját az ombudsman. S ha megtehetik, hogy fittyet hánynak a törvényre, akkor némi rezignált cinizmussal azt is mondhatnánk: igazuk van. A főhatóság, a minisztérium nem foglalkozik efféle érdektelen ügyekkel. Nem egyházi tanintézményekről van szó, Magyar Bálint azt már ráncba szedte volna, viszont állami, felsőoktatási iskolák „autonómiájába” nem szól bele. Különben is, elégtelen a jogi szabályozás, állítja Roóz József, a főiskola rektora, márpedig ő ért hozzá. 2002-ben az MSZP és az SZDSZ közös számvevőszéki alelnökjelöltje volt, mindennemű törvényértelmezés a kisujjában van. Az nem az ő hibája, hogy az országban több száz egyetemi, főiskolai, felsőoktatási rektornak elégséges a jelenlegi jogi szabályozás, s nem szednek tandíjat az állami finanszírozású képzésben részt vevő hallgatóktól, de ők többségükben nem is voltak koalíciós alelnökjelöltek. Nem is sejtik, hogy miféle irgalmat gyakorol a jogállam egy gondosan kipárnázott derekú, „közbizalmat” élvező vezetővel szemben. Jogtalanul követeli a tandíjat? – Na és! Nagyon is, mi az hogy!

Az oktatási jogok biztosának állásfoglalása annyit se számít, mint a becsületkódex, a jogköre addig terjed, hogy véleményt nyilvánítson, ezért jobban tenné, ha megbecsülné magát. A hallgatóknak meg azt javasolja, hogy pereljék vissza a jogtalanul elvett öszszeget, de ennél még az is jobb tanács lenne, hogy küldjenek pénzbehajtókat a főiskolára. Ép elméjű ember nem szokta beperelni az alma materét, főleg, ha néhány vizsgája még hátravan, mert pontosan tudja: csak hátrányok érik abból, ha törvényben rögzített jogait megpróbálja érvényesíteni. Mire nevelik vajon a Budapesti Gazdasági Főiskola, a hasonló cipőben járó Havas-iskola és társaik az államilag finanszírozott és a tandíjas tanítványaikat? Nem a tantervre gondolunk, az nyilván az előírásoknak megfelelő. Inkább az a kérdés: miféle szemlélettel, morális üzenettel kerülnek ki a diplomások a magyar élet sűrűjébe? Megtanulják, hogy a gyengék, a kiszolgáltatottak helyzetével nyugodtan visszaélhetnek, hogy nemcsak az erkölcsi normákat, a szokásjogot, de az írott törvényeket is áthághatják. A szerencsésebbekből lesznek a jövő gazdaságának főszereplői, a privatizátorok, az állam vagyonügynökei, adószedői, a pártpénztárnokok. Az ő épülésükre szolgál a nevelő intézmény laza önkényeskedése. S azokból, akik a legjobban fejükbe vésik a leckét, még miniszter, akár miniszterelnök is lehet. A politikai gazdaságtan vagy a számvitel nem is annyira fontos, az agresszivitás, a gátlástalanság, a joggal való visszaélés manapság az igazi, a való életben konvertálható, a hétköznapokban hasznosítható készség, pedagógiai szakkifejezéssel: ismeretanyag.

Így néz ki mifelénk, a következmények nélküli országban, amikor az iskola az életre nevel.