Csömörből reménybe

Biztos vagyok abban, olvasóink közül sokan tekintenek felemás érzésekkel a 2006-os esztendő elé. Egy választási év mindig magával hozza a reményt. Mégis azt hiszem, a változásban reménykedők közül is sokan gondolnak szorongással az előttünk álló hónapokra. Meglehet, mindannyian azt szeretnénk, ha egy jó tündér álomba ringatna minket, s csak valamikor a nyár elején nyitnánk ki újra a szemünket. Mondjuk ki: jóérzésű polgár számára sokszor elviselhetetlen, ocsmány kampányfinis vár ránk, sőt, jó ideje ebben van részünk. Persze jó lenne hinni, hogy a köztársasági elnök újévi intelmei meghallgatásra találnak, és nem a lejáratás, a felelőtlen ígérgetés, hanem a hosszabb távra tekintő, átgondolt programok vetélkedése lesz a korteshadjárat vezérmotívuma. (Sólyom László mindent elmondott erről, amit államfőként elmondhatott, csak a díszlet volt a kelleténél is puritánabb; a háttérből nekem nagyon hiányzott valami.)
Az én fantáziám szegényes ahhoz, hogy kitaláljam, tavaszig milyen húzásokra készül a kormányrudat szó szerint minden eszközzel megtartani akaró koalíció és vezére, szimbiózisban a hatalompárti heccsajtóval. De legyünk igazságosak: az előre hozott, nívótlan kampánycsaták okozta csömör pártszimpátiától független. Mi jöhet még? – kérdezik maguktól és egymástól a négyéves, megszakítás nélküli propagandakormányzásba belefáradt, megzavarodott választók. A köztársasági elnök üzenete azonban mindanynyiunknak szól: vegyük komolyan a választást! A polgár nem hivatkozhat a közélet züllöttségére, a viták kiábrándító színvonalára, hiszen egy demokráciában mindig olyan kormányt kapunk, amilyet megérdemlünk. A döntés felelősségét nem rázhatjuk le magunkról, mint kutya a vizet. Éppen azért kell a kormányváltás, hogy mindaz, amit terhesnek, elviselhetetlennek érzünk, a jövőben megváltozzon.
Ahogy arra sokakkal ellentétben mindig is számítottam, az utolsó hónapokra teljesen nyílt lett a választási küzdelem kimenetele. Nincs ezen mit csodálkozni, 1994 óta nincs előre lefutott voksolás. Ne feledjük, az MSZP mögött ott állnak örök szövetségesei: a tudatlanság, a kiábrándultság, az irigység, no meg a stabil és nagy szegénység, amely szállítja a lejárt szavatosságú konzervekkel, néhány ezer forint beígérésével megszédíthető szavazókat. Aki pedig tiszta képet szeretne kapni a gazdaság és a társadalom állapotáról, azt egyoldalúan magyarázott felmérésekkel, manipulált statisztikákkal, méregdrága hirdetési kampányokkal igyekeznek elvakítani. Pedig a Medgyessy–Gyurcsány-kormány gazdaságpolitikai teljesítménye egyszerűen megítélhető, illetve összevethető az elődjéével. Az eltelt közel négy esztendőben úgy nem sikerült helyrebillenteni az egyensúlyt, úgy veszítettük el vezető pozíciónkat a régiós versenyben, hogy a kabinet terveinek megvalósítását – szerencsére – nem hátráltatták a külső környezet nem várt negatív változásai vagy természeti katasztrófák. Emlékezhetünk, az Orbán Viktor vezette koalíció idején az országnak nem volt ekkora szerencséje, akkor mégsem a gazdasági mozgástér korlátairól szólt a közbeszéd. Sólyom László is utalt arra, hogy a gazdaság állapota gátat kellene szabjon az ígéreteknek. Nem tette, nem tehette hozzá, de ez a megállapítás a kormányról kiállított, nem igazán hízelgő bizonyítvány. A gazdasági mutatók romlása mögött ugyanis nem külső tényezők, hanem kizárólag belső okok állnak. Ezért a tavaszi választás tétje úgy is megragadható, hogy kap-e újabb esélyt az a politikai-gazdasági elit, illetve annak mutánsa, amelyik a nyolcvanas években az államszocializmus összeomlását menedzselte legendás szakértelmével, majd irtózatos társadalmi költséggel kezelte a jórészt saját maga által gerjesztett krízist (Bokros-csomag), mostanra pedig már-már a forintválság rémével fenyegető helyzetbe lavírozta az országot. Általános vélemény, hogy a következő kormányra súlyos intézkedések várnak, ám a rendszerváltozás óta eltelt időszak azt is megmutatta, hogy a válságkezelésnek létezik a neoliberális dogmákat elvető, a terheket nem automatikusan a magyar vállalkozókra, az emberekre hárító módja. A Fidesznek és szövetségeseinek ezért először azt kell világossá tenniük, hogy rendelkeznek az ehhez szükséges programmal, kedvvel, ambícióval, elszántsággal. Valljuk be, eddig nem ez sugárzott minden megnyilatkozásukból.
Fennáll a veszélye, hogy az időközi miniszterelnök a választásokig a teljes magyar politikai osztályt magával rántja a populizmus örvényébe. Az ellenzéknek így alaposan át kell gondolnia a stratégiáját. Megnyerhető-e az ígéretverseny? Ha igen, mi lesz ennek az ára? Megengedhető-e az őszinteség luxusa a hamisság világbajnokával szemben? Nem hordom a zsebemben a bölcsek kövét, de úgy sejtem, a Fidesznek a sikerhez mindenekelőtt jól megkülönböztethetővé kell válnia attól a kormányoldaltól, amely nagy kedvvel lop ötleteket, jelszavakat ellenfelétől, s amely mindig is igyekezett magához zülleszteni a többi politikai szereplőt. A megkülönböztethetőséghez egyenes, világos, egymásra épülő mondatok kellenek, és olyan tervek, amelyeket nem vehet át – önazonossága csorbítása nélkül – a koalíció. Ez az a politika, amivel a bázis mozgósításán túl jelentős számú voksot be lehet gyűjteni a ma még bizonytalan, a pártok csatáját óvatos távolságtartással szemlélők köréből. Az aktivisták, a hívek lelkesedése, önzetlen munkája az eredményes kampány motorja. De a túlbuzgóság éppen az említett szavazókat taszíthatja el oktalanul a polgári oldaltól. Ezért most határozott cselekvésre, nem izgága radikalizmusra van szüksége az ellenzéknek.
Forradalom? Ugyan! Ennél komolyabb, mélyebb, átfogóbb változásért kiált az ország.