Gyújtózsinór

Sólyom László ezúttal nem akart meglepetést okozni, s az elődei által kitaposott útról (szokásjog) sem kanyarodott le. Bár a köztársasági elnök öntörvényű, újításra hajlamos személyiségét ismerve az elmúlt napokban többen felvetették egy hétköznapi vagy szombati, formabontó voksolás alkotmányban megengedett lehetőségét, 2006-ban is vasárnap választhatunk. A nagy érdeklődéssel várt tegnapi bejelentés az idei országgyűlési választások kiírásáról minden tekintetben igazolta a papírformát: egy elképzelt politikai fogadóirodában az április 9. és 23. dátumokra ígérték volna a legkisebb oddsot. A Sándor-palotában elhangzott rövid, szikár tényközlésre szorítkozó nyilatkozatához az államfő nem fűzött kommentárt, de emiatt – azt hiszem – senkinek sincs hiányérzete. A kézenfekvő, valóban a nemzet és nem a pártok érdekeinek mérlegelésén alapuló döntést csak gyengíti a magyarázkodás.

A korai, áprilisi időpont a közhiedelem szerint inkább a jobboldali ellenzéknek, míg a május a kormányzó szocialistáknak kedvez. Ugyan az 1998-as és a 2002-es választás eredménye (előbb májusban, utóbb áprilisban voksoltunk) ellentmond ennek, könnyen lehet, hogy egyesek jórészt az Orbán Viktor egyik mondata körül gerjesztett, szokásos hisztéria hatására komolyan hiszik, Sólyom László a megválasztásában döntő szerepet játszó Fidesznek akart kedvezni a dátum kijelölésével. Csakhogy a lehető legkorábbi választás nem párt-, hanem országos érdek, hiszen a rövidre zárt kampány nemcsak a versengő erők pénztárcáját (no meg a közpénzen önmagát ünneplő kormány révén a miénket is), hanem a választóközönség idegeit, a politikai közösséget így-úgy összetartó szálakat is óvja a túlzott megterheléstől. Tegnaptól ismert a választási küzdelem pontos közjogi menetrendje, de az államfői bejelentés nem a startpisztoly eldördülése: a versenyfutás már régen elkezdődött, a kampánylogika – eddig példátlan módon – a teljes mögöttünk hagyott parlamenti ciklusban gúzsba kötötte a kormányzást, a politikai cselekvést. Ha a kezdetet nem is, a verseny végét meghatározta a köztársasági elnök, s erről szóló felmérések ismerete hiányában is ki merem jelenteni, hogy a korai zárásnak igen magas a társadalmi támogatottsága mind a jobb-, mind a baloldalon.

Sólyom László annyiban azért újított, hogy a pártokkal folytatott konzultációt mellőzve gyakorolta alkotmányos jogosítványát. Ezt is jól tette, hiszen így legalább attól a magvas vitától megkímélt bennünket, hogy ki akar húsvét, ki akar május 1. közeli időpontot. Nem mellesleg az áprilisi voksolásnak a kormányoldal szempontjából van egy nem lebecsülendő előnye: az ideiglenes költségvetés gyújtózsinórja addig talán nem ég le, s a kevéssé tájékozottak elől leplezni lehet, mennyire ingatag lábakon áll a magyar államháztartás. Ha már a korrupciós bomba ott ketyeg az időközi miniszterelnök széke alatt, ha a már-már elfeledett brókerbotrány Népszabadságban pedzegetett újabb fordulata a korábbinál is kínosabb helyzetbe hozhatja a kormányerőket, legalább a költségvetés ügyében bízhat abban a koalíció, hogy a választások után jön el az igazság pillanata.

2002 tavaszával szemben most az állam pénzügyi válsága gátat szab az ígérgetésnek; az elmúlt négy év a fogadkozások ellenére érdemi reformok, a közéletet feszítő problémák – zavaros pártfinanszírozás, túlméretezett parlament, alkalmatlan médiatörvény, ügynökkérdés – rendezése nélkül pergett le. A kormányváltásig hátralévő minden nap az ország elvesztegetett idejét növeli.