Égre szegezett tekintettel

Az MSZP miniszterelnök-jelölő kongresszusáról egy régi vicc jut az eszünkbe. „Mennyi?” – üvölt le a kapitány a hajó gépházába a matrózoknak. „Harminc” – érkezik a válasz. „Mi harminc?” – érdeklődik tovább a kapitány. „Mi mennyi?” – jön lentről a kérdés. Gyurcsány Ferenc teátrális külsőségek közepette kolosszális ívű megaprogramot vázolt fel, s a háta mögött kivetített térképeken percek alatt gomba módra szaporodtak a fejlesztési csodák, újabb és újabb technológiai központok. Még szcenikailag is briliánsan meg volt konstruálva a régi-új miniszterelnök-jelölt attrakciója. Gyurcsány egy fénykör közepén állt, s a megvilágítási effektusok következtében saját árnyékklónjai is megjelentek a hátsó színfalon. S merjék ezután azt mondani, hogy Gyurcsány csak monologizál, és nem beszéli meg másokkal a terveit! Az MSZP utolsó reménysége ugyanis szenvedélyes hangú vitát folytatott önnönmagával, illetve árnyékmásaival. Olybá tűnt, mintha a színpadon egy függöny mögött még két másik Gyurcsány is bőszen agitálna egy új, fantom-Magyarország víziójának érdekében. Nem tudni, freudi ihletésű dramaturgia volt-e, de a fénykör fókuszában álló ember látványa óhatatlanul a cirkusz közepén megvilágított porondmestert idézte. A sziluettek pedig egy régi filmet juttattak eszünkbe: Bohóc a falon volt a címe Sándor Pál híres mozijának.
De hogy visszatérjünk a bevezetőnkben jelzett „Mi harminc? – Mi mennyi?” problematikájára, nagyon is egzakt kételyek fogalmazódhattak meg a Gyurcsány által lángszavakkal ecsetelt Új Magyarország-programmal kapcsolatban. Az üzletember-kormányfő mint nyulakat a cilinderből húzkodta elő a távoli jövő befektetési és egyéb csomópontjait, azt az illúziót keltve, hogy a tízezermilliárd forintot oly könynyedén vehetjük le az Európai Unió számlájáról, mint az üveg lekvárt a polcról az ABC-ben. A rózsaszín perspektívák azonban csak keveseket szédítettek meg. Horribile dictu: legkevésbé az MSZP jelen lévő kongresszusi küldötteit. Ők ugyanis hónuk alá csaphatták azt a tekintélyes piros-zöld paksamétát, amely az MSZP választási programját is tartalmazta, sőt el is olvashatták. Igaz, aki nem folytatott gyorsolvasási stúdiumokat, nehezen juthatott a huszonöt oldalas írásmű végére, ám úgy látszik, elegendő volt az idő, mert úgymond közfelkiáltással megszavazták Hiller haver vezényletére. Szembetűnő volt, hogy hiába mutatkozott „látható többség”, sokan csak ímmel-ámmal rakták fel a kezüket; mások már inkább a hazamenetellel foglalkoztak; jelentős számban pedig kivonták magukat a helyeslő szavazásból. A pártelnök nyugodtan megkérdezhette volna a kongresszust, hogy ki az, aki nemmel voksol, illetve ki az, aki tartózkodik, ám a parlamentáris demokráciával csak másfél évtizede barátkozó MSZMP-utódpárt vezetőjében fel sem merült ez a kézenfekvő gondolat. Holott azok a küldöttek, akik vették a fáradságot, hogy egyáltalán kibontsák a Hiller-csomagot, s legalább futólag belepillantottak a program részleteibe, tudatosan vonakodhattak karjukat feltartani. A Gyurcsány által a cilinderből elővarázsolt ígéretözön ugyanis távoli integető viszonyban sem volt az MSZP pár perccel később elfogadott hivatalos programjával. Amiben szó sem esik a gigantikus tervekről. A helyzet tehát az, hogy az a program, amit elfogadtak, Gyurcsány beszéde után nem érvényes; ami meg érvényes, arról senki nem szavazhatott. Egyszer láttam, az se az volt – tartja a székely bölcsesség, az MSZP vezetői viszont ezen is túlmentek, hiszen leírva ember nem látta a legfrissebb programot. Az sem véletlen tehát, hogy az egyik kongresszusi küldött lakonikusan csak annyit jegyzett meg: nem a leírt szöveg számít, hanem amit most elmondott.
Hogy fokozzuk az abszurditások sorát: a Gyurcsány által felülírt, Erős köztársaság, sikeres Magyarország névre hallgató program legitimitása is erősen megkérdőjelezhető. Úgy tudni, hogy az MSZP belső platformjai, szervezeti egységei is csak az utolsó pillanatban kapták meg véleményezésre, így a demokrácia itt szintén csak formálisan vagy még úgy sem érvényesült. Aki pedig tiltakozott az MSZMP-s időket idéző eljárás ellen, annak farizeus módon megköszönték a konstruktív kritikát. Hiába tiltakozott, hogy éppen a konstruktivitást hiányolja, hisz még csak kézhez sem kapták időben az elvben közösen kialakítandó tervezetet. Pedig egészen bizonyosan lettek volna olyanok, akik protestáltak volna az ellen, hogy semmitmondó frázisok uralják az írásművet. Hogy a régi MSZMP-kongresszusi dokumentumokhoz hasonló pártapparátcsik-sztereotípiák kikerüljenek belőle. Olyanok például, hogy „megteremtjük a versenyképes agrárium feltételeit”, ami azzal folytatódik, hogy „az elmúlt években javult az agrártermelés hatékonysága és jövedelmezősége, kifizettük a jelentős uniós és hazai támogatásokat.”. Az olyan, vicclapba valóan mosolyt fakasztó, értelmetlen mondatszörnyetegek is kimaradhattak volna, mint „elismerjük a család és az oktatási rendszer kiemelt szerepét, de számolunk a kortárs, szabadidős és sportcsoportok, a médiumok és az egyházak hatásával is”. Nyilván abban is bíztak a szerkesztők, hogy közismerten nem programolvasó nép a magyar: ritkán szoktak nálunk az emberek felolvasást tartani szűk családi körben pártdokumentumokból. Másként óvakodtak volna leírni, hogy „a béreket az ország gazdasági teljesítményének javulásával egyező mértékben növeljük”. Ezzel nem kevesebbet vallottak be, mint hogy eszük ágában sincs a reálbéreket emelni, tehát sosem érhetjük el az Európai Unió átlagát.
Felmerülhet a gyanú: talán nem is magyar választópolgároknak készítették a programot. Az „Igen. Megcsináltuk” jelszóval ékesített füzet tudniillik éppúgy a portugál nemzeti zászlót idézi, mint az öszszes többi piros-zöld szocialista választási anyag. Csak más nemzetek polgáraival lehetne elhitetni ugyanis, hogy ez egy olyan pártnak a programja, amely négy évig hatalmon volt, s nem olyan ellenzéki erőé, amely óriási ígéretdömpinggel kívánja a választókat megnyerni.
Ne tévedjünk: az MSZP miniszterelnök-jelöltje nem azért vágta sutba a párt legitim választási programját már születése pillanatában, mert felismerte volna ezeket a hibákat. Nagy valószínűséggel nem is nagyon kötött vele behatóbb ismeretséget, hiszen beszédében egyetlen utalást sem tett rá. A valódi ok az lehetett, hogy még így is kevesellte az ígéretzuhatagot. Messianisztikus, világmegváltó hévvel úgy szórta a százmilliárdokat a pódiumról, mint a mesés vagyonú amerikai nagybácsi, aki minden rokon gyereknek ígér valami drága új játékot, miközben üres kézzel érkezett. A mágnás miniszterelnök elmondta: szerinte a magyar politikának az a baja, hogy túl sokat beszél a máról. Ezért érthető, miért csak a távoli jövővel foglalkozik a jelen égető gondjai helyett. Kiderült: mint gazdag nagybácsi, túlnyomórészt az uniós pénzekben bízik, s a tízezermilliárd forintos fejlesztést, a négyszázezer új munkahely ígéretét erre alapozza. Ajánljuk a figyelmébe annak a napkeleti bölcsnek az esetét, aki tekintetét állandóan az égre szegezte, miközben a csillagokat vizslatta, így egy mély gödörbe esett. Gyurcsány Ferenc valóságérzékelése azonban magasabb politikai szinten is elrugaszkodott a realitásoktól: burkolt formában politikai indíttatású szelekcióval vádolta meg az Európai Uniót. Azt a képtelenséget sugallta, hogy a felvillantott uniós források csupán akkor nyílnak meg az ország számára, ha a szocialisták maradnának hatalmon…