Itt, Mátyásföldön, Cinkotán, ahol élek, sok ötvenhatos ember lakik, hetvenes-nyolcvanas éveiket tapossák szegények, bepárásodik a szemem, ha találkozom velük, valamennyien megjárták Vácot, a gyűjtőt, Balassagyarmatot, Kalocsát, talán a gulágot is. A múltkor a központi ivóban – ez a volt Déli Hadseregcsoport egykori laktanyájának közepén található (valószínűleg csak azért is ott) – megszámoltuk az asztalnál ülő „ifjak” börtönben töltött éveit (köztörvényes nem volt közöttük), heten voltunk, hetvenhárom esztendőt adtunk össze. (Ebből én egyetlenegyet sem ültem, lévén akkor hatéves kisiskolás.) Szegény Csoszor Bandi például tizenhatot húzott le, miután valamikor ötvenhat november elején Molotov-koktéllal megszüntetett egy orosz tankot, merthogy az meg megelőzően belelőtt a Dob utca, Hársfa utca sarkán álló ifjakba, patakokban folyt ott a vér… Most, ötven évvel a földrengés után befogadtak maguk közé az öreg ötvenhatos zsiványok – a szentek –, merthogy (ez itt a reklám helye) éppen ma vagyok ötvenhat. Bár tehetnék én is ma valami olyan felemelőt, magasztosat, amiért annak idején évtizedeket vagy kötelet adtak a Vida-féle förtelmes vérbírók.
Most máshol van a pálya. Most nem a Molotov-koktél kell, csak a nyitott szem, a nyitott fül meg a talpunk, amin képesek leszünk megállni. Talpra állni.
Ha nem lenne benne túl sok pátosz, azt mondanám: Talpra, magyar!
Ezek itt majd előbb-utóbb úgyis elmennek. Süllyesztőbe, emésztőbe, szaftos bizniszbe. Csak itt ne maradjanak – de ez már a mi teendőnk.
Ez egy ilyen ötvenhatos előzetes volt, kicsit menedzseltem is magam. Bocs. Higgyünk a lyukas zászlóban!
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
