Olsen tervez, a banda végez

Nagy kár, hogy Tony Blair nem vehetett részt az MSZP soron kívüli kongresszusán, de mivel zárt ülés volt, az elejére talán be sem engedték volna. Így a brit kormányfő csak korábban szólhatott a magyar szocdemekhez, s miután kijelentette, hogy „igen, emeszpé”, rögvest visszatért a ködös Albionba, még vacsorázni sem ment fel Gyurcsányékhoz. Azért nem volt teljesen hiábavaló az útja, mert ha legközelebb ő fog kampányolni, akkor Gyurcsány Ferenc már ellenzékiként kerekedik fel elbűvölni az angolokat szónoklatával: „lesz léjbőr párti”. Szüksége is lehet rá a derék Tony pártjának, főleg, ha program nélkül vág bele a küzdelembe, miként azt a magyar testvér teszi.
Az MSZP-s küldöttek nyílt szavazással, látható többségükben elfogadtak valami dokumentumot, amit választási programnak neveztek, de egy szombat délutánon még a plazalötyögés is izgalmasabb, hasznosabb program lehetne. Mert olyan kitételekben, mint a legszegényebb 500-600 település felemelésére olyan programot indítanak, amely lehetőséghez juttathatja az ott élőket, Lendvai Ildikón kívül élő emberfia aligha látja a választási, Isten ne adja, a leendő kormányprogramot.
Az MSZP megígérte, hogy nem száll be az ígérgetési versenybe, úgyhogy nem is ígér semmi jót. Azt mondják, nekik nem ígéreteik vannak, hanem terveik, s a kettő között valóban óriási különbség van. Az ígéreteket konkrét személyek és politikai erők nem szokták teljesíteni, a tervek viszont csak úgy maguktól nem valósulnak meg. Gyurcsány ötvenperces, tapsokkal többször megszakított beszédében nem is kecsegtette semmivel a lakosság egyes rétegeit (diákokat, kismamákat, dolgozókat, munkanélkülieket, nyugdíjasokat stb.), hiszen lenyűgözően nagyszabású tervei nyomán mindenkinek külön-külön és egyszerre lesz majd sokkal jobb. A Medgyessy-féle gazdaságpolitikai folklór hagyományainak szellemében meghatározta a prioritásokat, ami a tapasztalatok szerint a legkézenfekvőbb magyarázata a majdani eredménytelenségnek. A miniszterelnök három prioritást jelölt ki. Először: az országnak legyen modern, versenyképes ipara, ehhez Miskolcon technopolisz, Szegeden biopolisz épül (a Farkasréten és Recsken meg nekropolisz); másodszor: hazánk legyen a térség logisztikai, gazdasági, üzleti, pénzügyi szolgáltató központja; harmadik pillérként az idegenforgalomra kell építeni a jövőt. Ezek a szebb jövő homályába vesző, arccal a vasút felé forduló tervek leginkább a „vas és acél országának” lidércére emlékeztetnek, bár a Hanság lecsapolása hiányzott a felsorolásból. Mindezeket – és a bűncselekmények gyanújától övezett Gyurcsány-cégek ügyeit – figyelembe véve nem meglepő a kormányfő azon ötlete sem, hogy a jogászokkal és a közgazdászokkal szemben a mérnökök képzését szorgalmazza.
Gyurcsány igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha Magyarország egyetlen problémája az lenne, hogy a temérdek sok pénzt mire költsük jól és igazságosan úgy, hogy mindenkinek egyformán jusson. Feltűnő, hogy a miniszterelnöknek sejtelme sincs az államháztartási hiányról, az esztelen s minden értékelhető nyom nélküli túlköltekezésről, a csőddel fenyegető eladósodásról. Netán úgy véli, hogy a külföldi hitelek hitelesítik a kormány gazdaságpolitikáját? A tízezermilliárdos tervekhez nemcsak az uniót kell megcsapolni, saját tőkét is szükséges felmutatni, miközben nagyjából ugyanekkora összeget kell visszafizetni a kölcsönadóknak. Lehet, az MSZP-ben jól kifundálták, hogy mivel szédítsék a választókat, ám az ország jövőjét megnyomorító adósságokból jó lenne kikecmeregnünk, s ahhoz látható, végrehajtható program kell.
Egyébként a soron kívüli kongresszusnak voltak határozottan pozitív megnyilvánulásai is. A miniszterelnök egy hét hisztérikus csapkodás után alig szidalmazta az ellenzéket. Figyelemre méltó az is, hogy jelentősen megnőtt a támogatottsága. Másfél éve 453-an választották kormányfőjelöltté, most 64 szavazattal többet kapott. Hogy ismét egyszerű – veszélyes, de nem túl kártékony – állampolgárrá váljon, ahhoz több millió szavazat kell. Reméljük, összejön.