Tükörben az (egész) nézőtér

Ülünk a Katona József Színház nézőterén, és önnön tükörképünket látjuk a színpadra leeresztett, hatalmas fóliaparavánon. Mintha magunk játszanánk az Európa-szerte népszerű drámaíró, Roland Schimmelpfennig legújabb darabjának előadásában (Előtte-utána). Mintha ránk osztotta volna a (néma) szerepeket a rendező, Schilling Árpád.
Törőcsik Mari generálsötétben elhangzott monológja után kivilágosodik a nézőtér, s ebben a félvilágításban üljük aztán végig a jó kétórás produkciót. Meglehetősen kényszeredetten. Próbálunk ugyan lazítani, tükörképünkkel (s jobbára ismerős nézőtársaink tükörképével) nem farkasszemet nézni, és a közönség közé vegyült, hétköznapiasan öltözött színészek szövegmondására összpontosítani – de a nézősereg feszélyezett izgése-mozgása (ki-ki igyekezett előnyös pózba vágni magát a tükörben) mindegyre elvonja figyelmünket a hétköznapiság hitelességével elmondott, verbálisan előadott sorsvallomásokról, történettöredékekről. Nem hinném, hogy bárki is képes volt végig intenzíven koncentrálni a mondottakra.
Kár. Mert a Katona József Színház és a Krétakör társulatának művészei finom empátiával, ám némi távolságtartással adják elő ültükben banális, jelentéktelen kis történeteiket, melyek csakugyan bárkivel megeshettek volna. Párhuzamos monológok követik egymást, magányról, múltról, fájdalmakról, néha meg egy-egy párbeszédtöredék hallik alkalmi házasságtörésről, civakodásról, gyűlölködésről, a társkapcsolatok szétzilálódásáról egy-egy élethelyzet metszetében.
A közönség körében szerteszét ültetett színészek megszólalása különös polifóniává tágul. Zenei monológ-frázisaik is bizonyos – hol lassúbb, hol gyorsabb – tempóban követik egymást, s talán ez inkább hat fülünkre, érzékeinkre, tudatalattinkra, mintsem a szöveg racionalitása.
A játszó személyek látszatra egyáltalán nem különülnek el a nem játszó, meg sem szólaló személyektől, azaz a nézőktől, ha csak úgy nem vesszük, hogy ez utóbbiak némán ugyan, de mesterkélten-kényszeredetten helyezkednek-játszanak a hatalmas tükörképben. A rendező szándéka mégsem lehetett pusztán ennyi: szembesíteni minket – a szó szoros értelmében – önmagunkkal. Túlságosan leegyszerűsített, didaktikus gondolat lett volna. Az a feltevés már valószínűbb, hogy a színészek, azaz a szereplők részesei a magunk, illetve, az össztársadalom életének, ez utóbbi sokszínű jelentéktelenségében. A szöveg azonban – illetve a rendezői elgondolás – mégsem ér célba. Nem bír el kétórányi terjedelmet. Egy fél óra múlva úgy, ahogy van, nézőseregestül, tükröstül, belefáradunk. Ami engem illet, csak a szakmai fegyelem sarkall arra, hogy továbbra is összpontosítsak.
Talán mégiscsak hiányoznak a játéktér (akár jelzéses) fogódzói. A monológok a „levegőben lógnak”. Talán nem is volna baj, ha a néző asszociációs készségét nem zavarná meg a közönség mocorgása – szemben a roppant fegyelmezett, (szinte) mozdulatlan színészekkel. Ilyenkor aztán az ember nem azon tépelődik, amin a szerző szerint vélhetőleg kellene, vagyis hogy röpke időre szabott létünk pillanatok alatt szétfoszlik, vagy azon, hogy ugyan mi volt egy-egy emlékké sűríthető életmozaik (vagy egész létünk) előtt vagy után (mint említettük, a darab címe Előtte-utána), hanem egyfajta mesterkélt kísérleti előadás hátulütőin bosszankodik.
(Roland Schimmelpfennig: Előtte-utána. A Katona József Színház és a Krétakör Színház közös produkciója. Rendező: Schilling Árpád.)