A gagyi tévé csigasztárja

El nem tudom képzelni, vajon mit tanulhat a jövő nemzedéke – drága, ám törvénytelen tandíjért – Havas Henriktől. H. Henrik szereti, ha növendékei mellett fiatalabb kollégái is tanár úrnak szólítják, a titulus hallatán mindig önelégülten terülnek el zsírpárnái az arcán. A szegedi egyetem fura tanár ura folyamatosan belegázol a közerkölcsbe: büntetlenül lezsidózhatja Verebes művész urat, miközben kivillantja aranykeresztjét, bunkó szexista megjegyzésével kellemetlen helyzetbe hozhatja az SZDSZ elnökét, büntetlenül gyalázhatja az antiszemitizmus koholt vádjával az egyetlen ellenzéki napilapot, és ő az, aki az egyetlen ellenzéki televízióba úgymond csak fertőtlenítés után tenné be a lábát.
Mindezek alapján joggal hittem, hogy H. Henrik már a pöce legmélyén űzi a firkászipart. De nem, ő még innen is alább tud szállni. H. Henrik személyes sértésnek vette, hogy Szabad professzor úr nem fogott kezet a neki oly kedves párt vezérével. Bár Szabad György szabad ember, azzal parolázik, akivel számára ez nem égő, H. Henrik is szabad ember, erről olyan véleményt formál, amilyet akar. Egyet nem tehetne meg, ha valóban újságíróként működne a köz javára: azt, hogy az első szabadon választott parlament elnökének a magánéletébe belevájkáljon. Hogy gerinctelen férfiúként írja le mocskos pletykákra hivatkozva a megbecsült politikust, aki azért támogatja a polgári erőket, mert „Gyuri bácsinak egzisztenciális problémái voltak”, mivel fiatal az asszonya, aki ráadásul a tanítványa volt.
No már most, én nem tudom, H. Henriknek milyen korú asszonya van, mindazonáltal elég telhetetlen lehet, ha a kedves férjeurának a megélhetésért ennyi szemétséget kell vállalnia. Hogy csigává kellett válnia egy olyan világban, amelyben éppen Szabad professzor úr munkájának is köszönhetően akár gerincesen is lehetne az újságírói hivatásnak élni.