A mosolyok ára

Jó néhány napja túl vagyunk a már évek óta várt találkozón: a tapasztalatok tehát leülepedhettek. Vlagyimir Putyin jött, mondott pár elismerő szót az Országház szépségéről, megdicsérte a magyar konyhát, képletesen megveregette néhányszor vendéglátója, Gyurcsány Ferenc vállát, majd széles mosolyok kíséretében továbbutazott Prágába, ahol egyebek mellett ledöntött két korsó sört. Itthon persze még napokig élt a sajtóban a Putyin-legenda, illetve pontosabban az orosz elnök és a magyar kormányfő bensőséges kapcsolatának témája. Szinte hallhattuk, miként sóhajtott felszabadultan a főváros a különleges biztonsági intézkedések feloldása után, láthattuk, miként készülődtek a miniszterelnöki rezidencián az államfő fogadására, bekukkanthattunk a menübe, valamint megismerkedhettünk Totó kutyával, és nem utolsósorban néhányszor elolvashattuk, hogy Oroszország felértékelte Magyarországot.
Mindez nagyon szép, s valahol természetes egy ilyen ritka vendég látogatásakor, miként az is, hogy a folyamatos és hangos sikerpropagandát legalább a sajtó fogadja némi egészséges kétkedéssel, s próbáljon meg a dolgok mögé nézni. Az elemző – de az egyszerű olvasó is – nagyon jól tudja ugyanis, hogy a diplomáciában a mosolyokat – különösen a minapi széleseket – nem adják ingyen. Főleg nem kampány idején. Sokszor és sokan leírták már: a gesztusokban bővelkedő látogatás egyrészt annak szólt, hogy 1998-tól 2001-ig a kétoldalú kapcsolatok finoman szólva megdermedtek, s az olvadás igazából a két szociálliberális kormányhoz köthető. Azt persze már kevesen feszegették – legalábbis itthon –, hogy Orbánék keleti politikájának alternatívája nem okvetlenül a mostani, Gyurcsány által alapvetően jól hangzó PR-elemekre épített, tartalmában azonban egyelőre meglehetősen sok kívánnivalót maga után hagyó, s ezt a hiányt az orosz füleknek szépen csengő, a jobboldal lejáratásával megfejelt bocsántkérésekkel pótló és elleplező vonalvezetés.
Ezen azonban már nem nagyon lepődhetünk meg, hiszen a gyurcsányi látványdiplomácia előszeretettel alapozza meg a leginkább a belpolitikai imázsépítés szempontjából fontos csúcstalálkozókat ellenzéke bemószerolásával. Így volt ez Washingtonban is, ahol azonban – mint azt Somogyi Ferenc külügyminisztertől tudjuk – az amerikai elnökkel folytatott szűk körű beszélgetésen nem sikerült egyetlen oldalvágás sem a jobboldal felé, hiszen Bush erre nem adott lehetőséget. Ám hogy ezt mennyire szerette volna a kormányfő megtenni, azt mutatja az utat követő ilyen élű mocskolódás a hazai sajtóban. De ezt csinálta Gyurcsány tavaly ősszel a Fradkov orosz kormányfővel közösen tartott sajtóértekezleten, s mint blogjából tudjuk, sikerült lenyilasoznia az egész magyar jobboldalt Putyinnal folytatott moszkvai megbeszélésén. Erre ezúttal már nem volt szükség. A kormányfő ugyan tett egy tétova kísérletet arra, hogy mondandójába beleszője az „egy a tábor, egy a zászló” elv kártékonyságát, de talán eszébe jutott az Egységes Oroszország, és félbeszakadt a veretes gondolatmenet. Biztos, ami biztos, magának vindikálva az elsőbbséget, bocsánatot kért azonban a Don-kanyarért.
Mivel azonban szó(virág)áradat közepette a valóban tartalmi kérdések, köztük a felvetett nagy ívű tervek részleteinek kifejtésére nem maradt idő, a sajtó – mármint a külföldi – azóta találgatja, vajon milyen ígéretek hangzottak el a négyszemközti beszélgetésen. A korábbiakhoz hasonlóan tényleg csak gesztusokkal, a lojális közép-európai partner pragmatikus felmutatásával, Lengyelország ellenpontozásával fizetett Gyurcsány a mosolyokért, avagy ezúttal mással is? (Az orosz sajtó már felröppentette, hogy a moszkvai milliárdos Viktor Vekszelberg újabb atomerőművet építene.) Ha Gyurcsány a kelleténél bőkezűbb volt, akkor sikerről aligha beszélhetünk. S hogy mi alapján vonhatunk majd idővel mérleget? Egyszerű. Megnézzük, mit tett volna hasonló esetben a nemzeti érdekeket példamutató hatékonysággal védő Vlagyimir Putyin.