Az örök Március

A kokárda ott legyen a szívetek fölött, mert holnap lesz a szent ünnep, a nemzet szívdobbanása, drága, csibész pilvaxos ifjaink-őseink csodálatos napja. A Szabadság Napja, március tizenötödike. Újat írni erről nem lehet, százötvennyolc esztendeje emlékezzük, könnyezzük ezt a szívszorító napot. Március tizenötödikének minden perce kőbe vésett mozzanat.
Talán most szabad lesz békében megemlékezni a magyar történelem egyik legdicsőbb napjáról. Talán lehet békében eljutnunk a Múzeum-kertig, föl a Várba, Táncsics börtönéig, vagy a Pesti Magyar Színházba, ahol azon az estén Katona József Bánk bánja került színre. Én ezen a szent ünnepen vagy húsz esztendeje a Kerepesi temetőben – mai neve Nemzeti Sírkert – töltöm a délelőttöt, ott van velem ilyenkor (is) az emlékezet. Hajdan a gyermekeim is jöttek velem, virág volt mindnyájuk piciny mancsában, jutott belőlük valamennyi negyvennyolcas sírra. Kossuthtól Batthyányig, Deáktól Görgeyig, Klapkától Aranyig, Vörösmartyig. Meséltem a Nagyokról, a ceglédi beszédről, Batthyány mártíromságáról, Deák bölcsességéről, Görgeyről, a bálványkatonáról (sosem volt áruló!), Klapkáról, Komárom hős védőjéről, a nagyszalontai, nyulak-szigeti Aranyról, a költőfejedelem Vörösmartyról, Jókairól… A gyermekek felnőttek, már alig-alig jönnek, így kedvesemmel és önmagammal sétálok az öreg fák alatt. Másfél száz év múltán is megdobban a szív…