Családi jelenet

Télen is kivirágzik a szerelem. Az ilyennek talán még erősebbek a gyökerei. Hideg volt, fagyos szél hordta a havat, amikor a fiatalok találkoztak a belvárosban. A fiú a hivatalából jött, a leány pedig vásárolni szeretett volna valamit.
„Jéé, Pista, maga az? – kiáltott a fiúra Editke. – Ezer éve nem láttam! Merre kószál?”
Pista is láthatóan megörült a véletlen találkozásnak, széttárta a karját: „Ha hiszi, ha nem, éppen magára gondoltam. De ha már így összefutottunk, meghívom egy kávéra!” – karolt a bundába öltözött lányba, és már vonszolta is magával a közeli presszóba.
„Imádom az ilyen időt! – mondta a lány kitekintve az ablakon. – Van benne valami vadság. Valami borzongató. Maga nem szereti a félelmetes dolgokat, Pista? A tél férfias évszak…”
„Tudja, mit? Jöjjön velem, Editke, a hegyekbe, ott igazán tél a tél. Itt parkolok a közelben. Van ideje?”
Editkének volt. Fel is mentek a budai hegyekbe, s mivel éppen arra vitt az út, betértek a fiú kis nyaralójába Csillebércen. Pista tüzet rakott a vaskályhában, Editke levetette a bundáját. Hogy mit beszéltek összevissza, arra már senki nem emlékszik, csak a fiúban maradt meg egy mondat. Halkan mondta a lány, pihegve: „Megédesítem az életedet…”
Ez volt az emlékezetes első nagyjelenet az életükben. Aztán sorjáztak a hétköznapok és a gondok, amivel egy házasság jár. Új lakásba költöztek, és megszületett a gyermek is. Szőke kislány volt és kék szemű. Édesapja Tündének becézte, kényeztette és imádta. Boldogság költözött a kis lakásba, amelynek ablakai a Dunára néztek. A férfit mindig elöntötte a boldogság érzése, amikor Buda felé tekintett. Mint a mohamedán, aki kelet felé tekint. Arról érkezett a boldogsága. Mert boldogok voltak. Egy ideig. Aztán mintha alábbhagyott volna a szerelem. Mert az is olyan, mint minden más, kifakul idővel. Elveszti üde ízét. Ki gondolta volna, hogy Editke a saját lányát is megdorgálja, és arra is képes, hogy férjét valami csekélységért lehordja? Mert Pistának ilyesmiből is kijutott bőven. És szerinte érdemtelenül. Előbb csak azt mondta neki Editke: „Jópofa vagy!” Aztán fokozta: „Ne pofátlankodj már!” Később meg csak legyintett, ha a férje véleményt mert mondani valamiről. Elmaradoztak a csendes esti beszélgetések, egyre kevesebbet mozdultak ki otthonról, pedig valaha sűrűn látogatták a színházakat és a hangversenytermeket.
Az is előfordult egy nyáron, hogy Editke egyedül utazott el az egyik ismert fürdőhelyre. Amikor emiatt a férje szót emelt, ingerülten azt vetette a szemére, hogy féltékeny.
„Azt hiszed, olyan vagyok, mint Kelemenné? Hogy más karjába futok?”
Ez a Kelemenné szép özvegy volt, az utcájukban lakott, és legénykorában Pista udvarolt neki. Állítólag együtt jártak fagyizni, s egyszer kétnapos kirándulásra is együtt mentek. Emiatt többször volt otthon kisebb jelenet, a férj ilyenkor napokig alázatosan viselkedett, de ez csak olaj volt a tűzre.
Tündike közben férjhez ment, vidékre költözött, csak nagy ünnepek idején látogatta meg őket. Megsavanyodtak.
Vagy inkább megkeseredtek? Egyikük se így képzelte el a házasságot, amelyből kifogyott az élet sója. Pista gyakran ült le az ablak felé fordított karosszékbe. Mintha azt a régi-régi telet kutatná, amikor először mentek ki együtt a csillebérci hétvégi házacskába. Mit is ígért neki akkor Edit? „Megédesítem az életedet!”
Aztán egy téli estén ennek is elérkezett az ideje. Akkor már napok óta nem szóltak egymáshoz. Vacsora után Editke a televízió elé ült, ölében a kis dobozzal, amelyben édességek voltak. Imádta az édességet. Az egyik tévéjelenetnél az urára nézett, és szó nélkül átnyújtott neki egy szeletke csokoládét. Pista hunyt szemmel ízlelgette, majd gúnyosan azt mondta szinte csak magának: „Olyan, mint az élet. Édes is meg keserű is egyszerre…”
De szép!