Elmaradt forradalom

Míg a világsajtó tele van a Minszk főterén sátorozó, tüntető, immár néhány száznál nem több fiatal képével, a fehérorosz főváros csendesen éli mindennapi életét. A belorusz ellenzék az utóbbi idők legnagyobb tüntetését produkálta a választások estéjén, azonban ez a mintegy tízezer ember kevés volt ahhoz, hogy zavarba hozza Alekszandr Lukasenko rendszerét. Az alternatívát jelképezendő a két fő ellenzéki vezető, Alekszandr Milinkevics és Alekszandr Kozulin készségesen ott sétál a hóesésben is a téren, nyilatkozik a nyugati sajtónak, amely kevés szót ejt arról, hogy nevüket vidéken sokan nem is ismerik. Még elmondják, hogy a végsőkig kitartanak, nem hagyják el Belorussziát, s mintha alig várnák, hogy a rezsim elveszítse a türelmét és letartóztassa őket. Ehelyett csupán a stáb négy tagját, köztük Anatolij Lebegykót, az ellenzék egyik elismert képviselőjét, az Egyesült Polgári Párt vezetőjét vették őrizetbe. Tizenöt sátor árválkodik közben a téren, csupán imitálva a kijevi „Majdant”.
Az újabb „színes” forradalom tehát elmaradt, s ez valójában egyetlen, a térséggel foglalkozó elemzőt sem nagyon lepett meg. A meglehetősen erőtlen tüntetések feltehetőleg még folytatódni fognak, azonban legfeljebb arra lesznek jók, hogy a megalapozzák a Nyugat keményebb fellépését Fehéroroszország erős emberével szemben. Igaz, teszi ehhez hozzá a térséget jól ismerő német szakértő, Alexander Rahr, az esetleges szankciók, amelyek Európa felől lényegében már egy ideje érezhetők, a Moszkvához kötődő belorusz gazdaságot nem érintené. Az orosz sajtó azért megjegyzi, hogy Lukasenko túlságosan biztosra ment, s elvetette a sulykot, amikor tizennégyszeres fölénnyel választtatta magát újra. A Nyugat ugyan így sem sokat tehet, bölcsebb lett volna, ha a részvételi arány nem lett volna magasabb 60 százaléknál. Lukasenko valószínűleg akkor is az első fordulóban győzött volna, az ötven százalék körüli eredmény azonban a jelenlegi helyzetben legalább hűen tükrözte volna a realitásokat.