Elmaradt vétó

A volt hajógyár területének privatizációjáról, amely az utóbbi másfél évtized egyik legfájóbb históriája, korábban beszámoltunk (lásd: Föld alatti történet, Magyar Nemzet Magazin, 2004. március 27.). Emlékeztetőül: az alapkérdés az, miért adott el a magyar állam olyan területet, amelyet nem lett volna szabad eladni? Abban is sokan egyetértenek, hiba volt, hogy ha már eladták, lepusztult gyárterületként kezelték. A privatizáció idején pedig már nem az volt, hanem nyereséges vállalkozás (Hajógyári-sziget Vagyonkezelő Kft.). Ennek a jól működő kft.-nek a 66,79 százalék állami üzletrészét adta el az ÁPV Rt. 2003-ban, így kerülhetett magántulajdonba a „Hadrianus-palota ingatlan”, amely sokáig szerepelt az állam tulajdonából ki nem adható műemlékek jegyzékén. Az Állami Számvevőszék 2004-ben végzett vizsgálata törvénybe ütközőnek nyilvánította, hogy a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. értékesítése során a Hadrianus-palota műemlék romjait nem vették állami tulajdonba. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság öt éven belül – ebből három már letelt – visszavásárolhatja a szóban forgó 7,5 hektáros területet. A törvény szerint vissza is kell vásárolnia a 2003 júliusában megkötött opciós szerződésben megállapított 1 milliárd 27 millió 625 ezer forintért. (Információink szerint a sziget új szabályozási terve számol a visszavásárlás lehetőségével. Az esetleges területcserére vonatkozó javaslat, amely a terv egyik korábbi változatában szerepelt, már kikerült belőle.)
A privatizációt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának akkori vezetője megvétózhatta volna, de nem tette. A 2003 szeptemberében ez ügyben a minisztériumához intézett kérdésre Hiller István decemberben válaszolt: „A privatizáció lezárulta után a tárcának egy lehetséges feladata maradt: ösztönözni és érvényre juttatni a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi törvényben foglalt előírást, a kiemelt műemlék állami tulajdonba kerülését…”, és közölte: „az opciós szerződésben foglalt vételár előteremtését kezdeményezték”. No comment.