Feketén, Fehéren

A pénz beszél, a kutya ugat. Ha hangosan ugat, akkor könnyen kóbor kutyaként találja magát, és sintértelepre kerülhet. A pénz beszél, sőt harsog, ha költője a leggazdagabb magyarok listájának 87. helyén tanyázik. Van annak valami diszkrét bája, ha egy klasszikus értelemben vett értelmiségi, a szociológia tudományát művelő férfiú a milliárdos elit tagjaként kutatja a nyomorban tengődők életét, és állami megrendelésre – értsd: az adófizetők pénzén – gyártja tanulmányait. Mivel intézete maga is egy haszonérdekelt gazdasági társaság, igyekszik is megfelelni aktuális megbízója elvárásainak. Az a mélyszegénységben élő szobafestő mázoló vesse rá az első követ, aki nem mázolja be hupikékre a megrendelő házát, ha annak jobban tetszik a hupikék, mint a patyolatfehér.
A korábban jobboldali elhajlással gyanúsított Kolosi Tamás vezette Tárki most a választási kampány kellős közepén kampányeseménnyé silányítva mutatta be legújabb kutatási eredményét. A propagandaanyagnak is beillő tanulmány a Feketén, Fehéren címet viseli, és bemutatóján beszédet intézett az egybegyűltekhez maga a megbízó kormányfő is. Kolosi nem kevesebbet állít a Tárki kutatásai alapján, mint hogy az elmúlt években nem történt jelentős változás a munkaerőpiacon, vagyis nem veszítette el több ember a munkáját, mint aki kenyérkereseti lehetőséghez jutott, bár „valamelyest” emelkedett a munkanélküliség. A neves szociológus azt állítja: 2001–2005 között az egy főre jutó jövedelem reálértéken 30 százalékkal emelkedett, azaz a rendszerváltás óta példa nélküli életszínvonal-emelkedés történt ebben az időszakban. Vagyis Gyurcsány Ferenc nem tudom immár hány tyúklépéses programjával megvalósította a világra szóló magyar csodát.
Ha igaz az, amit Kolosi is több alkalommal hangoztatott – legutóbb 2005 szeptemberében –, hogy Magyarországon „a lakosságnak mintegy 3-5 százaléka nyomorog, a tágabb értelemben vett szegények aránya a definíciótól függően 10-20 százalék körül mozog”, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint hogy cirka félmillió ember nyomorog, egy-két millió ember pedig egyik hónapról a másikra él. Sőt a kikezdhetetlen szakmai hitelű Ferge Zsuzsának lehet igaza, aki azt állította 2004 őszén, hogy „ha a szegénység felső határát ott húzzuk meg, hogy ki az, akinél elég egy háromnapos betegség, hogy felbillenjen az egész háztartás, akkor ez hárommillió embert érinthet”. Ebben az esetben viszont elég nehéz felfogni józan paraszti ésszel a „példa nélküli életszínvonal-emelkedés” beköszöntét, az egy főre jutó harmincszázalékos reálbér-növekedést. Ha csak nem az történt, hogy a gazdasági javakat birtokló legfelső szűk elithez tartozók és az újgazdagok olyan mérhetetlen vagyongyarapodása állt elő a szocialista hatalomnak köszönhetően, amely kiadja a matematikai 30 százalékos átlagot.
Nyilván ez is lehet az oka a Tárki mostani eredményének, ami azt mutatja, hogy amíg a népesség jelentős része saját társadalmi vagy az ország helyzetét pesszimistábban ítéli meg, mint amit az adatok mutatnak, az elmúlt két évben határozott elégedettségnövekedés mutatható ki. Ám miközben örvendezünk a milliárdos szociológus kutatási eredményén, nem árt, ha tudjuk, szerinte: „A szegénységet nem lehet felszámolni, csak kezelni. És ehhez tisztázni kellene, hogy kit tekintünk szegénynek. Afrika sok országában a szegénység egyenlő az éhezéssel, míg például nálunk viszonylag kevesen éheznek.” Vagyis ama félmillió nyomorban tengődő, ilyen formán igen gyakran éhséggel küzdő ember létszáma nem haladja meg Kolosi Tamásnak, „a késő-kádári elit tipikus alakjának” (copyright by Seres László) az ingerküszöbét.
Ha igaz ama megállapítás, amit Gazsó Ferenc mellett Kolosi Tamás is állít, hogy tudniillik „a bizonytalan szavazók többsége a jövedelmi helyzetet, iskolázottságot tekintve átlag alatti státusú”, akkor vélhetően nem okoz nagy megrökönyödést a baloldali liberális szociológus társadalomban, hogy én meg fehéren-feketén azt állítom a Feketén, Fehéren kiadványról, hogy az ócska propagandaanyag. A célja pedig az, hogy a hárommillió szegénységben élő potenciális „bizonytalan szavazó” vegye már észre: mennyire dübörög körülöttük a gazdaság, s hogy mennyire nagy a jólét. Nem számít, hogy mit éreznek, higgyék el, a virtuális átlag ma sokkal jobban él, 30 százalékos reálbér-növekedést könyvelhet el. Ha pedig ezt sulykolja a szocialista sajtó, talán még el is hiszik az iskolázatlan bizonytalan szavazók, hogy gazdasági helyzetük változatlanságát vagy romlását nem a hatalmon lévő MSZP– SZDSZ-kormánynak köszönhetik, hanem mondjuk a rossz sorsuknak. És ha a professzionális propaganda sikeresen elvégzi a dolgát, a hatalmas reálbér-emelkedésből kimaradt emberek elkeseredettségükben inkább leisszák magukat a sárga földig ama sorsdöntő áprilisi napon, mint hogy kormányváltó hangulatba jöjjenek.
És akkor valóban bekövetkezik a kiváló, pontosabban a független szakmaiságot képviselő szociológus karból kiváló Kolosi Tamás kívánsága, amit egy riporteri kérdésre fogalmazott meg. Milyen elitet látna szívesen az ország élén? – hangzott a kérdés. Mire a Kolosi-válasz: „Professzionális politikusokat, akik hallgatnak a gazdasági erőcsoportokra. Olyanokat, akik közvetíteni tudják ezeket az érdekeket a politika, a kormányzati döntéshozók számára.”
No, szerintem ama hárommillió szegény, aki Kolosinak talán csak rétegződés, avagy decilis, vagy mi a csuda, nem ilyen politikusra vágyik, nem is olyanra, aki nem akarja kirángatni őt a szegénységből, csupán „kezelni” akarja a gondot, mert elhiszi Kolosinak, hogy mást úgysem lehet tenni a szegénységgel. Most kezdem csak érteni igazán, mit is értenek egyesek fehéren-feketén „az értelmiség árulásán”. Talán éppen az ilyen kiadványok megszületését, mint a Feketén, Fehéren.