Hogyan legyél humoralista (123.)

Most, amikor a kampányok finise felé már minden párt előrukkolt szinte mindennel, ami csak szem-szájnak ingere (a végletekig ingerelve a vetélytársakat ezzel), az egyszemélyes és egyedülálló Krúdy-párt programjával – mint a párt (Krúdy-szó) vivője –, én is előállok, hogy mindenki számára világossá tegyem: a párt győzelme és kormányra kerülése esetén miket állítanánk immár visszavonhatatlanul – visszafordíthatatlanul vissza.
Elsősorban és mindenekelőtt a boldog és nyugodalmas Magyarországot. (Mert nem nyugodhat addig békében Krúdy Gyula.) Nézzük tehát tételesen – az ígérgetéseken, túl konkrétan –, mik azok, amik a kormányra kerülésünk pillanatától azonnal megvalósulnak.
Már ettől az évtől kezdve a bérkocsisok a továbbiakban senkit sem gázolnának el, az automobilok meghunyászkodva megállnának (ha egy idővel nem egyező szempár szigorúan szemközt nézne velük). A rohanó járókelők nem döntenék fel azt, aki kifeszített könyökkel, nyugodalmasan sétálna az utcán. Tekintély, tisztelet, nagyrabecsülés, sőt némi alázat környékezné azonnal azokat az embereket, akik lassú léptekkel haladnának útjaik felé, miután polgári kötelességeiknek (minden irányban) eleget tettek.
Visszafiatalodna megint Budapest. A negyvennyolcas, öreg honvédeket mindig hazakísérné valaki a korcsmákból, a lóvasútin helyet szorítanának az aggastyánoknak és a terhes nőknek, a színházak bejáratánál vigyáznának, hogy le ne tapossák az úrnők uszályait (nem keverednénk egynek az uszájába sem). Részvevő csoportozatok alakulnának az eltévedt gyermekek körül az utcasarkokon, kicsengetnénk a házmestereket, ha éjszaka kiskutyák kapargálnák a kapukat (nem csak a mi kutyánk kölyke esetében), és mindig ajánlkozna valaki, aki a vak embereket átvezetné az utca túlsó oldalára. (Az elvakultakat – jó alaposan – helybenhagynánk.)
Budapest naiv, mondjuk, hajadonkorát élné megint, szíve telve lenne újra áhítattal az élet szépségei és örömei után, a lelke oly jóravaló lenne újfent, mint a gyermekkertésznőké. Pártját fogná a szegényjének (anélkül, hogy külön pártot alakítana ehhez). Különösen akkor fognánk pártját, ha az elég hangosan jelentkezne. Önkéntes és hivatalos állatvédő venné pártfogásába a kínzott lovakat, a beteg kutyát, a sánta galambot. (A lovaknak többé nem esne senki át egyik oldalára sem, amelyik kutya ugatna, már nem harapna, a sánta galambot hamarabb lehetne utolérni, mert nem lenne többé már egy hazug ember sem…, aki politikusi foglalkozásából megélne.)
A Krúdy-párt kormányra kerülése esetén sarkon álló hordár mutatná meg – a helyes utat – a vidékinek (ha az megint tüntetésből kifolyólag ismeretlen (zsák)utcába tévedhetetlenül, de tévedne). Egy könnyező női szempár, egy asszonyi zokogás, amely az utcán érné utol (a hölgyeket) megállítaná azokat is, akik különben éppen halaszthatatlan végrehajtásra sietnének. Az aszfaltbetyárokat és a nők csábítóit kipellengéreznék (a legkülönb irányultságú) újságokban is, megraknánk a férfiakat az utcasarkon, ha gorombáskodni merészelnének a nőkkel. A legöregebb – és nem csak az öregecskedő – asszonynak is akadna lovagja, ha még nem veri orra a földet (és ez távolról sem lenne már a rasszizmus kategóriájába tartozó kitétel).
A házmestereket megattakírozná a tömeg, ha kiköltöztetnék a szegény lakókat. Jóság, szívnemesség, emberszeretet törne ránk egy – s nem hetedik – csapásra, liberalizmus (lásd Krúdy: Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban előhangjában).
Jószívűség, ingyenkenyér, ingyentej, gyermekkert, ingyenkórház, nővédelem, kiházasítás, hajléktalanok menhelye, lelencház, aggok otthona, javítóintézet, tévedt nők istápolása (pontos címek és nevek a szerkesztőségben).
Házmesterek temetkezési egylete, özvegyek védelmezése, árvák pártfogása, ispotályok alakítása jönne megint divatba.
(Már most – még a szavazások előtt – szavazz a Krúdy-pártra!)

Az „új kor hajnala” fele, 1988-ban, (IX. 10-én), az egyik első nagyobb országos tömeggyűlésen, Esztergomban, egyszer csak felpattant a teremben és mindenkit magával ragadva gyújtóbeszédet mondott egy kilencven év feletti bácsika. Mire a tömegből felállt valaki utána, és röviden csak azt mondta: – Ez is azt bizonyítja, hogy nem haltak ki a márciusi ifjak!