Késik a tavasz

Esténként felszáll a füst a Duna-parton. Ablakomból nézem, ahogy kéken kavarog az ég felé. Mióta itt lakom Krúdy Óbudáján, tán kétszáz méterre az író utolsó házától, és hiába keresem a régi várost, mert csak ez a gomolygó füst meg néhány – a kockaházak útvesztőjében hátrahagyott – rozoga épület emlékeztet az ódon helyszínekre: az ágrólszakadtak füstje meg az egykori kékfestők, verklisek, tenyérjósok és lecsúszott bohémek maradék tanyája, egyfolytában az idő természetén tűnődöm, mely egyszerre tiporja maga alá és őrzi meg mindazt, ami csak töredékeiben emlékeztet a múltra.
Március idusa közeledtén ez a füst a késedelmes tavaszra utal. Hónapok óta hajléktalanok tanyáznak az öreg folyó partján. Több telepük is van. Deszkákból, nejlondarabokból eszkábált vityillóik beékelődnek a teniszpályák, benzinkutak és vendéglők közé. Gazdáik a városnegyedet róják naphosszat, és gyűjtik, ami gyűjthető: kiselejtezett heverőt, tonettszéket meg üres palackokat, esténként pedig a Duna hozta faágakból és rönkfákból gyújtanak tüzet, mely körül – ahogy a torzonborz makk ász – kitárt tenyérrel melegszenek. Fölöttük varjúcsapatok keringenek az évszázados platánfákon, melyek tán itt álltak már a Krúdy álmodta elesett és szeretni való lelkek világa előtt is.
A Hármashatár-hegyen még a hó az úr, idelenn ugyan már csak foszladozó foltjai látszanak. Régi feljegyzéseim tanúsága szerint ilyenkor már kucsmagombát, annak is „bohém” (cseh) változatát meg ibolyát szedtünk a Vadaskertben, és meglepetten figyeltük az avarban kucorgó szalonkát, mely vagy láthatatlannak hitte magát, vagy a hosszú vonulást követő kimerültségében nem volt annyi ereje, hogy felszálljon. Szertartásos – „évkezdő” – hóvirágtúránk pedig már rég a hátunk mögé került. Hóvirág! Némi borongással hallom, hogy védetté nyilvánították, bizonyos „uniós elvárások” miatt. Én ugyan azt tapasztaltam kedvenc hóvirágos helyeimen – a Vihar-hegy lejtőjén meg a Nagy-Hárs-hegy északi lankáján, az egykori pálos szerzetes és bibliafordító Bátori László barlangja közelében –, hogy ez a tavaszt csengető virág nem fogy, inkább új hegyoldalakat foglal el, ahol ilyenkor régebben csak az aranysárga som virágfürtjei virítottak, de szabály az szabály, mint tudjuk, s ezentúl némi feszengéssel és keserű szájízzel szakítok le néhányat…
Az az ég felé gomolygó füst a Duna-partján, a varjúfák meg a hófoltok közt már beleveszett az éjszakába. A rőzsetüzet sem látom, mert eltakarják az országút szélén sorakozó óriásplakátok. Ilyenek meg olyanok. Köztük választásra serkentők. Azon eltűnődöm kicsit – illene tán tudnom, de sejtelmem sincs róla –, hogy ezek a viskóikban gubbasztó, nomád lelkek választásra jogosult polgárok-e, és ha igen, hogyan és hová kézbesítik nekik a jogaikra, sőt kötelességükre emlékeztető cédulákat. És maradt-e annyi humorérzékük, hogy a zúzott orrú és lőrétől vizenyős arcukat mosolyra derítse.
Mondják, fönn a távoli hegyekben, a Tisza meg a Duna forrásvidéke környékén annyi a hó, hogy ha egyszerre mind belezúdul a folyókba, és ha megteheti, miért ne tenné meg, újabb rekordok dőlhetnek meg, és az árvízvédelem avatottjai újra strigulázhatnak – mert év közben mintha elfeledkeznének róla, hogy lesz újra tavasz és ami ezzel együtt jár, lesz zöldár, meg hogy némi pénzeket – vagy ahogy korszerű szóval mondani illik: pénzeszközöket – mozgósítsanak, ha már kevéssé bölcs, főként balgatag eleink nem fordítottak elég gondot arra, hogy az ország vízhálózatát rendben tartsák.
Kétségtelen tehát: késik a tavasz, de az is kétségtelen, hogy közeledik a maga egyszerre fenyegető és felemelő ígéreteivel. Március ünnepén is utóvédharcait folytatja a hó meg a zimankó. Ám (ahogy Shelley írta:) „Késhet a tavasz, ha már itt a tél?”