Önkéntes kisebbségben

A közelmúlt világpolitikai eseményei – gazdasági szinten a növekvő befolyás, diplomáciai síkon a Hamász-küldöttség moszkvai fogadása, az iráni atomprogramban a közvetítésen túlmutató szerepvállalás – egyértelműen azt mutatják: Oroszország újra magára talált, s az elmúlt másfél évtizedet jellemző visszahúzódó magatartás után ismét aktív hatalmi politikát folytat.
Vlagyimir Putyin azt is tökéletesen tudja, hol van Magyarország helye az orosz elképzelésekben. Megszállók, rendszerek, pártok, kormányok jöhetnek-mehetnek, de hazánk geopolitikai helyzete változatlan. Leharcolt állapotban is komp-, vagy még lehangolóbb kifejezéssel élve: tranzitország vagyunk. Kulturálisan is kapocs Európa keleti és nyugati fele között. A behatoláshoz ma már nem tankokra, hanem sok pénzre van szükség, s Oroszország kész áldozni erre a célra.
A remélt gazdasági előnyökért cserébe az orosz elnök gesztusokra is hajlandó. „Visszavásárolhattuk” a sárospataki könyvtár háborús zsákmányként elhurcolt – az erőltetett „elszármazott” jelzővel szemben ne féljünk nevén nevezni a valóságot – több kötetét, az orosz elnök fejet hajtott az 1956-os sortűz áldozatainak emléke előtt, sőt a szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplésére is szívesen küldene delegációt.
A nagy egymásra találás óráiban azt a kérdést is érdemes lenne feltenni: Magyarország mit kaphat Oroszországtól? Lórántffy Zsuzsanna bibliájának és a Kossuth téren elhelyezett koszorúnak nagyon örülünk, azonban hiba volna ezekre alapozni a kétoldalú kapcsolatokat. Gázra természetesen szükségünk van, mert nélküle megfagyunk; de ez üzlet, még ha rászorultságunk kikerülhetetlen tényező is. A gazdasági együttműködés további elemei pedig a szép szándékok dacára még kidolgozást igényelnek, legfeljebb azt borítékolhatjuk, hogy nem mi diktáljuk a feltételeket.
Ezért is szomorú, hogy Vlagyimir Putyin kétnapos látogatása során egyetlen kérdés, egyetlen szó sem hangzott el – a színfalak előtt ellenzéki oldalról sem – arról a témáról, amelyben akár komoly partnerei is lehetnénk Oroszországnak. Talán Magyarországon sem tudja mindenki, hogy nem a határon túli magyarság a legnagyobb nemzeti kisebbség Európában. Hanem a mindenekelőtt az Ukrajnában, Lettországban és még több utódállamban élő orosz. A magyarnál is nagyobb mértékben fogyó orosz népnek nem könnyű feldolgoznia ezt a traumát, s önmagától értetődőnek tűnik, hogy a gazdasági megerősödéssel párhuzamosan Oroszország a jelenleginél sokkal határozottabban ki fog állni határon túli nemzettársai érdekeiért. A magyar–orosz kapcsolatok ez irányú javítását az is indokolja, hogy Európában nincs még egy olyan hatalom, sőt középhatalom sem, amelynek érdeke fűződne a nemzeti kisebbségek ügyének felkarolásához.
Nem állítható, hogy a különböző történelmi gyökerű, de egyaránt létező kisebbségi kérdésre az arányaiban, érdekeiben, kultúrájában eltérő két ország viszonyában konkrét diplomáciai cselekvési terv dolgozható ki, de súlyos mulasztás ezt az adottságot figyelmen kívül hagyni, a közös fellépésnek még a lehetőségéről is lemondani.
Ám ne legyünk igazságtalanok. Putyin látogatása alkalmával a tárgyalásokon igenis szóba került a kisebbségek sorsa. A mariké meg az oroszokat sértő finnugor lobbi ténykedése. Nem is tudja az ember, hogy sírjon-e vagy nevessen.