Az igazi győzelem

Tegnap reggel Lengyel László baloldali politológus azt javasolta Orbán Viktornak, vonuljon emigrációba – nyilván arra utalva, hogy a magyar történelem több nagy vesztese így tett. A Gyurcsány-szektor hónapok óta követeli a Fidesz-elnök eltűnését, hiszen egy Orbán nélküli politikai terepen nagyobb biztonságban éreznék magukat. Ebből is látszik, még nem győztek. A fő cél a Fidesz lefejezése. (A pszeudokonzervatív Dávid Ibolya elsődleges küldetése is az ellenzéki vezető lejáratása volt.)

Azzal, hogy Orbán kijelentette: kész visszavonulni, ismét bebizonyította alkalmasságát arra, hogy maradjon. Látszik, hogy nem személyi ambíciók hajtják, hanem az önmagán túli cél. Vélhetőleg a Fidesz-vezetőség visszautasítja a lemondását, mert a munkájára szükség van.

A dzsungel és a baloldal törvénye: aki vesztett, az hibázott – tehát tűnjön el. Ki követett el hibát a mostani választások előtt? Bizonyára sokan. Bethlen, Bocskai, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, Nagy Imre, Bibó, Ravasz – tévedésekkel és hibákkal írták történelmünk legszebb szakaszait; nagy vereségeket szenvedtek, de e vereségek az életet vitték tovább. S a tévedések sorának – a történelemnek – nincs vége.

Tévedtek, akik azt gondolták, hogy a határon túli magyarok fontosak az itthoni többségnek. Tévedtek, akik azt hitték: a kultúra, az oktatás, a táj, a magyar szó, történelmi felekezeteink sorsa, a gazdasági-politikai függetlenség a nép zömének szívügye. Nem, ennek a népnek az kell, aki táncol; a balvezér sunyi szövegeit „jó dumának”, csalásait „vagányságnak” tartja. Ézsaiás mondja saját nemzetéről: megkövéredett a szíve, megvakult és megsüketült. Ez igaz ránk is. Ezt a népet kábaság, sötétség uralja, s ezért a hazugságnak akart hinni. S most újra látszik, Kölcsey gyönyörű, naiv hite is tévedés volt; van még bűnhődni valónk.

Eszemben sincs Orbánt a nemzeti panteonba emelni; nem is tehetném, mert az útja nem ért véget. A polgári oldalnak sokat kell a közeljövőben dolgoznia, ebből adódóan sok hibát kell elkövetnie, és sok sikert felmutatnia. A lényeg, hogy van miből meríteni. Mert kell és létezik egy ország, amelyben rend van; ahol a férfi férfi, a nő nő, a gyermek pedig végre gyermek; ahol a szabadságnak kereteket szab az igazság és méltányosság, s ahol ki lehet mondani azt a szót is, hogy szeretet. Nincs nehezebb és szebb feladat, mint ezért az országért küzdeni. Ez az egyetlen harc, amely valódi győzelemmel jár; ugyanis kétezer éve eldőlt. Eldőlt a kereszten, amelynek tövében ott álltak a farizeusok, valamint Rómának, a globalista hatalomnak katonái, s ott volt a csőcselék, amely korábban „Feszítsd meg!”-et ordított. Ott álltak, tapsoltak, nevettek. És azt hitték, győztek. Pedig ők voltak a vesztes oldalon.

A baloldal most meghirdeti a megszorításokat, s tovább akarja építeni a nemzetközi tőke birodalmát. Csakhogy a történetnek nincs vége; itt vagyunk mi is, és megakadályozzuk. Ha kezet emelnek a családjainkra, elkapjuk a csuklójukat. Ha el akarják taposni az egyházainkat, odaállunk az útjukba. Össze fogjuk törni a fűrészeket, amelyekkel virágzó gyümölcsfáinkra törnek. Rajtuk lesz a szemünk, és minden lépésükben, amit a haza ellen tesznek, velünk találják szemben magukat.

Végső soron nem az igazságot védjük; az igazság véd minket. Nem a szabadságharc bukott el, csak egy csata. Még felébredhet, kijózanodhat ez a nemzet.

Egyébként pedig szép időnk van.