Disputa

Debrecen többek között attól is a magyar szabadság őrvárosa, hogy két színvonalas kulturális folyóiratot is megjelentet: a főleg irodalmi profilú Alföld mellett immár negyedik éve a közélet felé ugyancsak nyitott Debreceni Disputát is. Az utóbbi legfrissebb számának borítóján két, lengőhintán ülő szobafestő mázol: narancsország mestere a piros falat sárgítja, míg pirosország szakmunkása a narancsos felületet vörösíti. De nem ezért citáltam most ide a Disputát, hanem a számot záró Elek István-naplójegyzetek miatt, melyeket „az ötödik szabad választás előtt” rótt a kapcsos könyvébe.
Úgy tűnik olykor, hogy az idő aránytalanul meglódul. Elek márciusi naplóbejegyzései például mintha száz éve íródtak volna. Közben lezajlott egy emlékezetes Elek–Debreczeni vita a sajtóban és a képernyőn. Elek következetes konzervatív gondolkodóhoz híven a kormányváltás elsődlegessége mellett érvelt; míg Debreczeni József elképesztő indulattal Orbán leváltásáért szállt síkra, amiért a jobboldal választási veresége sem drága ár. Elek szemlátomást nem értette, hogy észérvekkel semmire nem megy az irracionális gyűlölködés ellenében. Talán eszébe jutott az a közös debreceni albérlet, ahol megalkották a „nemzeti liberális” szóösszetételt, s amit Debreczeni most át próbál menteni a mindennapi gyurcsányizmus lyukas fedele alá. Bizony, az embert mindig felkészületlenül éri, ha legjobb barátja együtt nyúl vele a tálba.
Elek nem annyira stílusbravúrokkal, mint csökönyös moralizálásával hódít. Régi vágású közíróként a jövő folyamatosságának ígérete. Egészen más a bukéja, amikor ő idézi az MDF szóvivőből lett frakcióvezetőjének hazug kortesmondatát: „Tizenkét esztendeje olyanok kormányozzák ezt az országot, akik nem azt a felelős, államférfihoz méltó politizálást folytatják, ami 1990–1994 között jellemezte a magyar politikai közéletet, de különösen azt a jobboldalt, amelyet a Magyar Demokrata Fórum vezetett.” Mi van? Az embernek cifrákat volna mondani kedve, ám Elek visszafogott: „Szép, íves, határozott ítélet. Csak most már el kéne helyezni íve alatt azt a négy évet is, 1998-tól 2002-ig, amikor az MDF is kormányon volt, és a párt elnök asszonya, Dávid Ibolya volt az igazságügy-miniszter. Én egyébként többnyire egyetértéssel hallgatom, amikor az MDF a két nagy párt marketingszempontok vezérelte nyelvhasználatát, beszédmódját bírálja, de egy-egy ilyen mondat hallatán kénytelen vagyok visszahőkölni.”
Tudjuk, ez a hőkölő harcok népe, de jósként ritkán voltunk sikeresek a történelem során: valami bejön, valami nem. Elek írja március 6-án: „…a Centrum Párt elemeire esett, (…) még nagyobb az esélye annak, hogy az MDF mondjuk 5,1 százalékkal bejut, mint az, ha például 4,4 százalékkal kimarad. Vagyis sem a Fidesznek, sem a jobboldalnak nem érdeke ma a Fidesz és az MDF, illetve a támogatóik közötti viszony további rontása.” Jó diagnózis, rossz konklúzió. Az MDF 5,1 százaléknál kevesebbel bejutott, de a viszony rontása a jelek szerint egyeseknek igenis érdeke. (S nem a Fidesznek, amelytől Elek is idézi a Bagó-ügyben való Orbán-féle bocsánatkérést, illetve a Rogán-féle első forduló előtti MDF-párti nyilatkozatot.) Persze, mi azóta okosabbak vagyunk, s egyelőre nincs módunk beletekinteni Elek szinkron naplójegyzeteibe sem. Mi már tudjuk: az MDF támogatói nem csupán az elhódított centrumosok közül jöttek, hanem éppúgy lehetnek köztük dicséretes pártfegyelemmel odaátról átszavazók, mint bevallottan az SZDSZ esetében. No meg megtévesztettek, akik nem tudták, hogy az MDF-et elragadta a Xénia-láz, s a fórumos pártlistán újsághírek szerint annak a milliárdosnak a korántsem „szépkorú” embereit juttatták a parlamentbe a Tisztelet Társaságának a Schmuck-féle trójai falovával, amely vállalkozó számos jel szerint nemcsak az MDF, hanem az MSZP kampányának is egyik fő háttértámogatója. A politikai korrupció efféle feltételezéséhez, mi tagadás, kevés a jó szándékú nemzeti liberális fantázia…