El kell mennünk

Esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz, annak népéhez hű leszek; az alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartom; az állami és szolgálati titkot megőrzöm; megbízatásomhoz híven, lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam – beiktatásakor ezt szavalta Gyurcsány Ferenc, akár a kormány többi tagja, szívre szorított kézzel. Néhányan azt is hozzátették: „Isten engem úgy segéljen!”
Bolond egy állat a béka. Apám mesélte (s apám nem szokott hazudni), hogy gyerekkorában, áradáskor, megleste sokszor a tétényi kiöntésben: megbabonázza a kígyó a békát, fogva tartja tekintetével, az meg a szájához ballag. Nem tudtam, hogy a béka sírni is tud, de apám szerint hangosan sír félelmében, mégis odamegy.
Magyarország népe borzalmas lelkiállapotban van, barátságok és szerelmek mennek tönkre. Ki kell békülni egymással, de a hazugsággal, a gonoszsággal, az aljassággal, az elvtelenséggel nem szabad kibékülni. S Magyarországon a kormányzati hazugság már a ravaszságát is levetette. Nincs szüksége rá, hiszen e kicsi hazában a nép egyik fele kifejezetten óhajtja, hogy elkábítsák, vágyik a meleg kígyógyomorba – s nem hiszi, hogy a vesztébe sétál.
Hát most mindnyájunknak el kell menni, és menekülni fog a kígyó. El kell menni, hogy ne maradhasson bársonyszékben az esküszegő, aki a vörös diktatúra szolgálatában alapozta meg, aztán csalásból és hazugságból építette föl a karrierjét; ne dőlhessen hátra, és ne kérhessen még egy konyakot. El kell menni, hogy ne legyünk a szégyen országa többé. Hogy ne legyünk német, francia, orosz gyarmat.
A 133. zsoltár szerint csak oda küld áldást az Úr, ahol az atyafiak egységben vannak. Mindnyájunknak el kell menni, és nem csupán a jobboldal győzelme végett, hanem hogy elkezdődhessen az egység építése. Hogy felocsúdjon a békanép a bűvöletből, és észrevegye: hazugság volt, hogy a nemzeti szemlélet rasszista, kirekesztő, középkori, prűd, bigott és ostoba; s akik most félnek a nemzeti kormánytól, később azt mondhassák: mégis jó magyarnak lenni. Boldogok a békességre igyekvők, mert ők az Isten fiainak neveztetnek.
Mindez már régen több, mint politika; most nem a politikáról döntünk, hanem az életünkről. A henteskormány megragadta Magyarországot – Isten úgy segélje – és odadobta a multinacionális tőke asztalára. Emeli a kést, és ott vannak a kés alatt a magyar tájak, hegyek és mezők, erdők és legelők; a helyükön szeméttelepek, büdös gyárak és dobozáruházak lesznek, ha nem döntünk másként. Ott vannak a kés alatt az önkormányzatok: a helyi érdekvédelem, a demokrácia letéteményesei. A gazdálkodásból élő, ma már tönk szélén álló családok tízezrei. Ott van Európa egyik legtehetségesebb nemzetének fiatal értelmisége, akik hazájukban szeretnének boldogulni. Ott a magyar kultúra, ott vannak az iskolák, ott a templomok; az éhbérért güriző, megalázott pedagógusok, s a lelki munkások, akik istenszeretetre tanítanak minket. Ott vannak a betegek, ott vannak a nyugdíjasok, nagymamák és nagypapák, s ott vannak az elesettek, a sérültek, akiket a multinacionális tőke még nagyobb nyomorba kíván dönteni. Ott vannak az orvosok, az ápolók; ott vannak a védőnők; ott vannak a magzataink. Fölemelkedett a kés, és ott vannak alatta a gyerekeink, akiknek rendes, értékelvű oktatás kellene, hogy bölcsebb és bátrabb emberekké váljanak, mint mi vagyunk. És ott van a kés alatt ötmillió határon túl élő magyar.
A hóhér, segédeivel együtt, munkáját végzi. Megkapja a bérét. A kígyó jóllakik, aztán sütkérezik a melegben.
Kérlek titeket, ne hagyjuk.
Ne jöjjön el az ő országuk!