Jácintus

Mindenki örömmel várja az ajándékot. És számít rá. Évforduló, névnap, családi emlékezés, tele van izgalommal a pillanat. A boldogság érzése önt el bennünket. Meglepetést színlelünk ugyan, de már előre tudjuk, hogy mit kapunk.
Én egész életemben az ilyen pillanatokra áhítoztam, de eddig sosem valósult meg az álmom. Emlékszem, a községi orvos fia mint kérkedett és hencegett az iskolában arról, hogy milyen kerékpárt kapott névnapjára. Egy igazi bicajt, csengője is volt, meg hátul macskaszeme. A Bognár Palinak egy pónilovat ajándékozott születésnapjára az apja. Saját szemünkkel is láthattuk, egyszer azon lovagolt be az iskolaudvarra. Abbahagytuk ámulatunkban a focit is.
Nekem mindig húsvétra hozott ajándékot a nyuszi. Meg karácsonykor a Jézuska. A szeptemberi iskolakezdés előtt csak a cipőmet talpaltattuk meg.
Hányszor könyörögtem, hogy szeretnék egy bicajt, de apám csak legyintett olyankor. „Ahhoz még kicsi vagy” – mondta eleinte, aztán meg lekerült a napirendről és az ajándéklistáról a bicaj, jött a középiskola, majd a katonaság, s anyagi helyzetünk sem engedte meg az ajándékozgatásoknak még az ígéretét sem. Szűkösebb esztendők jöttek, és az én iskolázásom egyre többe került. Volt, amikor apának meg kellett válnia valamelyik kedvenc jószágától, hogy adósságba ne verje magát. Emlékszem, milyen csodálatosan nagy öröm volt a családban, amikor megkaptam az első karórát. Később, amikor dohányozni kezdtem, egy öngyújtóval lepett meg a szüle, aztán később én is elajándékoztam, mert leszoktam a dohányzásról.
Az ember mindig valamilyen ajándékot vár az élettől. Valami szépet, emlékezeteset, amiből a szeretet sugárzik. De olyan ez, mint a szerencse, van, akire rátalál, van, akit örökké elkerül. Hiába próbálkozik. Pedig próbálkoztam már szerencsejátékokkal is. Egyszer tíz lottócédulát vettem, és a névnapomon töltöttem ki. A húzás előtti napon már nem aludtam az izgalomtól. Ugyan mire költöm a temérdek pénzt, ha nyerek? Vásárolok magamnak egy nagy-nagy kertet, tele gyümölcsfával. Már kora tavasszal virágoznak majd a cseresznyefák. Lesz diófám is meg szőlőm. Lehet, hogy egy lóra is telik majd. Lovagolni ugyan nem tudok, de kötőféken vezetgetném, néha megpaskolnám a nyakát. A ló meg nyerítene a boldogságtól.
De hát nem nyertem! Még kéttalálatosom se volt. Ilyen a szerencse!
Az ember lassan mindenbe beletörődik, sóhajt egy nagyot, és reménykedik tovább. Az évek meg viharos gyorsasággal elszáguldanak felette.
Küzdelem a megélhetésért, majd családi gondok, gyereknevelés, az ünnepek, a névnapok is észrevétlenül elsuhannak felettünk. Kifakulnak a jeles napok is a szívünkben. Én is így jártam, mire elértem a kilencvenedik esztendőmet. Ha olykor sóhajtoztam is, csak azért, hogy ugyan mennyi maradt még? Az életből.
És utolsó születésnapomra mintha varázsütésre megváltozott volna körülöttem az élet: tucatszámra kaptam az üdvözlőlapokat. Mi történt? Búcsúznak talán tőlem az ismerősök? Tíz üdvözletet is kaptam szülőfalumból. Ismeretlenek is tollat ragadtak.
Egy ilyen üzenet megríkatott.
Pedig csak egyszerű képeslap volt. Túlsó oldalán az üzenet: „A mama kertjéből való!”
Úristen, a mama kertje! Forgatom a kezemben a képeslapot, felteszem a jobbik szemüvegemet. Valóban virágot ábrázol a kép. Rossz amatőr felvétel csupán. De tisztán kivehető: jácintbokor. A mama jácintjai! Emlékszem, én öntöztem a virágokat. A mama jácintusnak nevezte őket. Így hallotta a zárdai iskolában, ahol kisleányként tanult. Minden évben vittünk „jácintust” a nagyapa sírjára.
Odahelyezem a lapot a mama mosolygós fényképe mellé. Jácintus. Ez a legszebb emlékeim egyike…