Most a valódi rendszerváltozás a tét

Ezerkilencszázkilencvenben a választás a rendszerváltó erők fölényét hozta, míg 1994-ben ellenkező irányba lengett ki az inga. 1998 óta viszont a két tábor – mert harmadik út csak látszólag létezik, a kerekasztal-tárgyalásokon kialakított szisztéma úgy működik, hogy a látszólagos különállás mindig valamelyik nagy erőt hozza előnyösebb helyzetbe – nagyjából kiegyensúlyozott erőt képvisel. A különbség oly csekély, hogy viszonylag jelentéktelennek látszó mozzanatok is eldönthetik a végeredményt.
Nálunk a választásokon mindenki megmérettetheti magát. Ellentétben azzal, ami Csehszlovákiában 1989-ben történt, és ellentétben azzal, ami 1945-ben számos európai országban történt, ahol a régi rendszerek működtetőit ilyen vagy olyan módon kizárták a politikai életből, a magyar rendszerváltoztató kompromisszum a választók akaratára bízta, hogy a pártállam prominenseit eltávolítja-e, vagy újból politikai szerephez segíti.
Ilyen helyzetben szólalnak meg a szirénhangok. Gyurcsány egy régebbi interjúban azt hangoztatta, hogy a Fidesznek el kell tűnnie a politikai életből. Erre rímel Kuncze, Kóka, Dávid Ibolya hangja, amely szerint Orbán Viktornak mennie kell. A magyar politikai demokráciában, elvileg, szabad választásunk van. A választópolgárok közel fele úgy vélekedik, hogy Orbán Viktornak helye van, sőt fontos helye van a magyar politikában. Azok tehát, akik úgy nyilatkoznak, hogy mennie kell, azok mindannyian egy másik rendszerben, másik mentális és politikai rendszerben gondolkodnak. Szerintük kell, mert ők úgy gondolják, kell, mert ők hivatottak eldönteni, hogy mi mit akarunk.
Néhány érvet is felvonultatnak. A leggyakrabban visszatérő három állításuk szerint az eltávolítandó politikus nem európai demokrata, élesen megosztja a társadalmat, pusztán hatalomvágyból cselekszik. Ha vannak alapigazságok, amelyekre meggyőződésünk épül, vagyis hitünk a demokráciában, a nemzet fontosságában, a szolidaritásban, akkor ezeket az állításokat csakis alaphazugságoknak tekinthetjük. Aki meg akarja mondani, ahogyan a pártállamban volt szokásos, hogy mit kell tennünk, az kíván Orbán Viktornak és a rá szavazóknak leckét adni demokráciából? Aki olyan görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy retteg a politikai váltógazdálkodástól, az beszél a másik hatalomvágyáról? Aki úgy képzeli el a magyar politikai életet, hogy van egy baloldal, a másik oldalon pedig egy „normális”, szalonképes, vagyis az ő szája íze szerinti polgári-nemzeti oldal, az emlegeti a társadalom megosztottságát?
Orbán Viktorra aljas és nemtelen vádak özöne zúdul évek óta. Mert útban van, ahogyan útban volt 1990–1993 között Antall József is. Ne feledkezzünk meg róla, s jó lenne, ha azok a szavazók, akik az MDF-et a parlamentbe segítették, nem feledkeznének meg róla: az MDF-kormány miniszterelnökét ugyanolyan aljas vádakkal támadták, amíg kormányon volt, még akkor is, amikor már súlyos beteg volt, mint az utóbbi években Orbán Viktort. Elmondták őt mindennek, még a halálos ágyán sem kímélték.
Nietzsche azt állítja, érdemesebb igazat mondani, mint hazudni, már csak azért is, mert ahhoz, hogy jól hazudjék az ember, élénk fantáziára és jó memóriára van szükség. Nehogy ellentmondásba keveredjék a hazudozó, nehogy rajtakapják. Fogalma sem lehetett arról, hogy Európának ezen a szerencsétlenebbik felén, milyen iszonyú erőfeszítéseket tettek és tesznek a hatalmat a maguk örök privilégiumának tekintők, hogy a múltat eltöröljék, vagy legalábbis átírják. Normálisra. Nehogy felismerjék a választók: állításaik egytől egyig valótlanok.
Lopakodó visszarendeződésnek vagyunk tanúi, ezt jelzik a március 15-i kitüntetések, és ezt a nagy erővel sulykolt alaphazugságok. 1990-ben létrejött a politikai demokrácia. De ez a demokrácia még törékeny. Egyesek próbálják korlátozni, igyekeznek a határait szűkíteni. Nem szabad hagynunk. Itt a lehetőség: a változást, a valódi rendszerváltozást kell választanunk.
Szávai János
egyetemi tanár, v. nagykövet