Örökség

Gyurcsány Ferenc szerves része az antalli örökségnek. A kijelentés magyarázatra, kiegészítésre és némi árnyalásra szorul. A most már – először – választásokon is megméretett szocialista vezér persze nem úgy örököse a néhai miniszterelnöknek, ahogyan azt Debreczeni József hirdeti: nem a keresztény-konzervatív hagyományról, a jogállamiság feltétlen tiszteletéről, az össznemzeti érdekérvényesítés parancsáról vagy a szociális piacgazdaság Konrad Adenauertől vett eszméjéről beszélek. Hanem arról, hogy Gyurcsány győzelme olyan pont, ahonnan visszanézve kijózanító élességgel rajzolódnak ki az elbaltázott rendszerváltozás feszítő ellentmondásai.
A valódi katarzis, erkölcsi megtisztulás nélküli átalakulás alapkérdései a kerekasztal-tárgyalások, majd Antall József kormányzása idején dőltek el, az egyetlen érdemi, félbehagyott korrekciós kísérlet az Orbán-kormány időszakára esett. Gyurcsány Ferenc aligha csak a Fideszen akar ütni, amikor szemforgató módon citálja az antalli hagyományt; végtére is sok, az egypártból és a KISZ-ből ismert társával együtt számára a kilencvenes évek eleje jelentette az eredeti tőkefelhalmozás nagy korszakát. Az 1990-es parlament kicsiny szocialista frakciója csupán az utódpárti elit jéghegyének csúcsa volt: a mélyben a régi struktúrák hálójának újrafonása, a politikai ambíciók későbbi kiélésének fedezetéül szolgáló vagyonok öszszehordása zajlott. Ezt az MDF-es adminisztráció jobb esetben passzívan tűrte, máskor aktívan támogatta. A felelősségben osztozik az úgynevezett SZDSZ, amely a nómenklatúra pozícióit érintő minden támadást, az MDF minden suta igazságtételi, a múlttal való szembenézést szolgáló kísérletét azonnal blokkolta. A híreszteléssel szemben rendszerváltozás igenis volt: a szovjetek hazamentek, a jogállam intézményei kiépültek. De az elitek rossz kompromisszumai miatt a változás nem hatolt elég mélyre, így Gyurcsány Ferenc most mint a rendszerváltók mulasztásainak megtestesülése vigyoroghat a képünkbe volt KISZ-es és üzlettársával, kabinetfőnökével, újdonsült MSZP-s képviselővel, az MDF-kormány helyettes államtitkárával, az őszödi lízingügylet hátterében is feltűnt Szilvásy Györggyel együtt. A kormányfő azt is megmutatta, hogy a mi demokráciánkban kellő gátlástalansággal a jog előtti egyenlőség elvét is fel lehet függeszteni (Nomentana-botrány).
Hárman szemlélik elégedetten a pokol valamelyik kénköves bugyrából az ő országukat. – Enni kell a népnek, ha másként nem megy, hetedíziglen eladósítjuk az országot – göcög Kádár. – A lényeg, hogy erősen fogjuk a gyeplőt, a rendőrség, a titkosszolgálat, az apparátus minket szolgáljon! – harsogja Apró. – Minden a sajtón múlik, de azért gondoskodjunk saját ellenzékről is! – emeli fel az ujját Aczél. Az utód megtanulta a leckét.
Azzal, hogy Gyurcsány Ferenc ragaszkodott Marjai József és Fekete János kitüntetéséhez, vállalta a kádári örökséget, piedesztálra emelte a belső erőforrások mozgósítása helyett az ész nélküli hitelfelvételekre építő gazdaságpolitikát. Hiába bukik el újra és újra, posztkommunista-neoliberális elitünk mindig kap egy újabb esélyt elnéző vizsgáztatójától, a magyar néptől. A nyolcvanas évek végén egy egész rendszert vittek csődbe, 1995-ben pedig jórészt saját tehetetlenkedésük árát fizettették meg irtózatosan a kiszolgáltatott társadalommal (Bokros-csomag). Az elmúlt négy évben egyre mélyebb válságba taszították az államháztartást, nem csoda, hogy a kampányban mindenről beszéltek, csak valódi programjukról, a következő hónapokban várható intézkedésekről nem. Valamiképpen igazságos, hogy rájuk maradt annak a szeméthegynek az eltakarítása, melyet saját hatalomvágyuk és tehetségtelenségük halmozott az egekig. Jó, jó, tudom: ez sovány vigasz.