A „harmadik út” vége?

Az elmúlt hét siralmas volt Tony Blair számára, hiszen ritka, hogy egyetlen héten három miniszter lemondását követelik. Ritka, de nem példátlan. A Blair-kormány napja nem azért van sokak szerint leáldozóban, mert a belügyminisztérium hanyagságok sorát követte el, nem azért, mert az egészségügyi miniszter nevetségessé tette magát, és nem is azért, mert a miniszterelnök-helyettes éveken át csalta a feleségét.
A „továbbszolgáló” kormányok átka, hogy egyre nehezebb az elődre kenni a felelősséget minden bajért. A Blair-kormány vasárnap ülte első hatalomra jutása kilencedik évfordulóját. Ami azóta történt, az nem John Major vagy Margaret Thatcher hibája.
Tony Blair két legfontosabb programja: a közoktatási és a betegellátási rendszer reformja ellenállásba ütközik, gyakran értelmetlen újításokban nyilvánul meg. A kormány jogalkotását mind többen szeszélyes kapkodásnak tartják a terrorizmus elleni lépésektől a játékkaszinók elburjánzásáig, a falkavadászat betiltásától az éjjel-nappali kocsmák bevezetéséig, a Lordok Házának félbemaradt reformjáig. A torykorrupciót legyőző makulátlan kormányt ma az ország többsége korruptnak tartja. A közvélemény, amely kezdetben javarészt egyetértett Blair iraki beavatkozásával, mindinkább kiábrándult az iraki kalandból.
A híres Clinton–Blair-féle „harmadik út” híveinek száma gyérült, amikor Clinton után Blair Bush szövetségese lett immár „harmadik út” nélkül. A harmadik út fogalma mindig gyanús volt a Munkáspárt szocialista balszárnya és a szabadpiaci kapitalista gazdálkodás hívei számára egyaránt: az egyik oldal számára túl kapitalista, a másik szemében túl szocialista, mindkettő számára tartalmatlan jelszó.
Sokaknak ellenszenves a Blair távozása és a Gordon Brown hatalomátvétele körüli huzavona is. Blair azt mondta, hogy távozik, de nem mondta meg, mikor. Ez bizonytalanságot szül. Érezni, hogy a Blair-kormány napja leáldozóban van, de senki sem tudja: délután van-e, vagy már este.