A hazudozás szabadsága

Réges-régen, amikor a politikát a politikusok, nem pedig a marketingszakemberek alakították, amikor a választott vezetők nem kommunikáltak, hanem beszélni próbáltak az emberekhez, nos, akkor, egészen pontosan 1995 tavaszán a megszorítást még megszorításnak nevezték. A rendszerváltozás gazdasági sokkjából alig magához tért társadalmat a jövedelmének történelmi mértékű megcsapolásával sújtó csomagnak volt gazdája. Volt arc, mely bátran és a maga módján őszintén az emberek arcába nézett. Ebből a szájból is gyakran röppent ki a reform szó, de a brutális megszorítást nem próbálta a második rendszerváltozás patetikus fogalmával elfedni. És bár akkor is kórosan elfogult volt, mégis létezett még kritikára képes értelmiség, amely ugyan jórészt elkerülhetetlennek tartotta, de azért nevén nevezte a Bokros Lajos-féle intézkedéssorozatot. Vissza-visszamutogatott az MDF vezette kormányra, ám nem tagadta, hogy az MSZP irreális várakozásokat keltve szerezte vissza a hatalmat, hogy Horn Gyula, a lakossági fórumok fenoménja bizony alaposan átverte hallgatóságát, s az egyensúly felborulásában kulcsszerepe volt az első balliberális koalíció kilenc hónapos tétlenkedésének.

Ma hasonló időket élünk, mégis minden (vagy majdnem minden) másképp lesz. Gyurcsány Ferenc a kampányban meggyőző erővel, szenvedéllyel cáfolta az ellenzék állítását: az MSZP és az úgynevezett SZDSZ tehetségtelensége négy év alatt válságba sodorta az államháztartást, s a koalíció győzelmét a lakosságot sem kímélő megszorítások követik. A szocialisták április 23. előtt dübörgő gazdaságról, tízezermilliárdos(!) fejlesztésekről, az országot a sarkaiból kifordító, népboldogító reformokról beszéltek. A többi azóta néma csend. Meglehet, csupán azért hallgatnak győzelmük óta, mert a költségvetés kozmetikázása mellett az „elkerülhetetlen” intézkedések „kommunikálásán” törik a fejüket. Embert próbáló feladat: miként lehet úgy szervírozni a megszorításokat, hogy a választók ne azt érezzék, a győztes átverte őket, Gyurcsány hazudott nekik? És miként lehet elhitetni az emberekkel, hogy a nyomasztó örökség nem a régi-új kormány lelkén szárad? Egy demokratikus országban, ahol a józan észnek és a valóságnak van némi tisztelete a közéletben, ahol létezik többé-kevésbé kiegyensúlyozott tájékoztatás, s a politikusokat egyformán elszámoltatják mulasztásaikért, tévedéseikért, ez a törekvés halálra van ítélve. (Persze egy ilyen helyen ezzel a kormányzati teljesítménnyel a parlamenti küszöbbel küzdöttek volna a szocialisták.) Nálunk akár be is jöhet a gyurcsányi számítás.

Véleménydeformáló médiaértelmiségünk máig azért ostorozza Medgyessy Pétert, mert túl sok mindent megvalósított abból a programból, melynek végrehajtására a választóktól épphogy, de felhatalmazást kapott. Azaz nem verte át eléggé a szavazóit. Utódjával nem lesz ilyen gond: blogjában már adagolja a feketelevest, sajtója pedig egyenesen össznépi óhajként sürgeti a nagy megszorítást. Ami persze a hatalompárti olvasatban nem a négyévnyi kontárkormányzás utáni tűzoltás, hanem a 16 év óta halogatott reformok bátor megvalósítása. Ha szembekerül egy feladattal, a baloldal vezére kudarcát egy nagyobb, magasztosabb cél kijelölésével leplezi. Harmatgyenge sportminiszterként így tákolt összkormányzati stratégiát, posztját csupán ugródeszkának használva az áhított megbízatás felé. Ha a rutinszerű ügyintézésre is képtelen miniszterelnökként összecsapnak a feje fölött a hullámok, grandiózus reformok, mi több: a második rendszerváltás felé veszi – szavakban legalábbis – az irányt. Mennyivel szebben hangzik ez a prózai, földhözragadt igazságnál: közeledik a koalíció csődjét kezelni hivatott Gyurcsány-csomag.