Csordaszellem

KULTÚRSOKK

Budapest hamarosan rátehénkedik lakóira. A nyári hőségben néha amúgy is nyomasztó, kutyapiszkos, szemetes Budapest egyre elhanyagoltabb miliőjéhez júniustól vagy nyolcvan kipingált, életnagyságú műanyag szarvasmarha is hozzátartozik majd.
A művészi alkotásnak hazudott plasztikcsorda egyes darabjait magyar képzőművészek festik ki: az eredetileg hófehér műanyagra saját belátásuk szerint mázolhatnak ezt-azt, amitől a szervezők azt várják, hogy mindez majd köztéri szoborrá, műalkotássá emeli az installációt. A sajtó lelkesen tudósít az előkészületekről, így pár „alkotást” már én is megcsodálhattam. Az egyiken például azt kellene szellemesnek tartanom, hogy a művész a fehér tehénre a rendőrautó festését imitálva kék csíkot húzott, majd ebbe a mezőbe azt írta: „Tejőrség”. Óriási, nem? Egy másik, sárágára kent tehénen az elgondolkoztató felirat: „I love Culture”. Mit mondjak, letaglózott a művészi üzenet. Valódi átlényegülés ez. Katarzis.
Azt mondják, eddig a világ harminchárom városában állítottak ki hasonló műanyag csodákat. Nekünk muszáj volt a harmincnegyediknek lenni. Csak egy szó jut eszembe erről:
Csordaszellem.
Talán Csontváry országában lehetett volna valami eredetibbet is kitalálni, mint felkérődzni mások amúgy sem túl eredeti ötletét. Nemet is lehet tehát mondani egy ilyen kezdeményezésre, még akkor is, ha valami okból harminchárom város nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy műanyag teheneket állítson fel a közterein.
A CowParade (Tehénparádé) névre keresztelt happeningről az egyik szervező azt nyilatkozta: „Azért is jó ez az ötlet, mert így talán sikerül az emberekhez közelebb hozni a kultúrát.” Nehéz megmondani, hogy ennek a mondatnak az ostobasága vagy a cinizmusa nagyobb. Egyrészt egy ilyen kijelentés joggal sérti meg a jóérzésű budapestieket. Köztük ugyanis, gyanítom, nem kevesen vannak olyanok, akikhez nem kell közelebb hozni a kultúrát, mert eddig is elég közel érezték magukat hozzá (még akkor is, ha a városvezetés egyre kulturálatlanabb, élhetetlenebb Budapestet teremt körülöttük). Másrészt az eddig látottakról sokaknak nem a kultúra szó jut eszükbe, és ezért nem lehet őket elmarasztalni. Személy szerint nekem például az a szó: szélhámosság.
Persze készséggel elhiszem, hogy mindez bevételt jelenthet a szervezőknek és a művészeknek is: az egyenként nyolcszázezer forintba kerülő műanyag tehenek bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy tehetséges művészeink jövőre is tudjanak festéket venni, esetleg azzal a tehénfestésnél komolyabb alkotásokat is létrehozni – mindezt magam sem tartom rossz dolognak. Az installációt követő árverésen befolyó pénzt pedig jótékony célra kívánják fordítani a szervezők, ami szintén nemes gesztus. Ha azonban a hazai mecenatúrát csak egy ilyen giccsparádéval lehet lázba hozni, az legalábbis elgondolkodtató.
Amerikában van egy kifejezés, cowtown, tehénváros, amely korábban arra utalt, hogy az ezzel a névvel illetett település az ottani piacra hajtott szarvasmarhák kereskedelméből szerezte későbbi gazdagságát, ebből alapozta meg jövőjét. A kifejezés ma már némileg derogáló, egy kicsit olyan, mint amikor mi azt mondjuk: Mucsa. Igyekeznek is megszabadulni a városok ettől a szótól. Mert tehenek már nincsenek ezeken a településeken sem, legfeljebb műanyag változatban az egyszerűbb ízlésű steak-house-ok előtt vagy tetején. Még a legnagyobb cowtown, Kansas City is virágzó metropolisszá nőtte ki magát, amelyben a tehenek helyett ma már a high-tech ipar ad biztos megélhetést, a települést pedig sokan a gondosan karbantartott és kiterjedt városi parkok miatt az egyik legkulturáltabb környezetű és legélhetőbb amerikai városnak tartják.
Nálunk Budapesten a zöld felület évről évre zsugorodik. Köztereinket nem nevezhetnénk éppen gondosan karbantartottnak sem, tizenöt év alatt pedig sok százezren menekültek el a városból, mert élhetetlennek bizonyult számukra.
De most legalább lesznek teheneink. A CowParade szervezői máris a tehén évéről beszélnek a műanyag tehenek kapcsán. Én pedig arról, hogy Budapest kitartó munkával kiérdemelte a címet: tehénváros. Mucsa City.