(eljön-e a pünkösd…)

Én nem tudom, honnan van az az érzésem, hogy a szocialisták elszemtelenedése küszöbön áll. Ezt ők maguk, prófétájuk nyomán büszkeségnek, bátorságnak és igazságnak nevezik, azonban leginkább arról van szó, hogy ismét alkalmasnak látják az időt „a múltat végképp eltörölni”, már amennyiben a múlt a nemzeti, hitbéli és polgári értékeket tartalmazza.
Mintha 1948-at írnánk, és lengedezni kezdenének a fényes szelek, s népünk szeretett atyja kalászt morzsolna.
Választott miniszterelnökünk a kampány hevében még ugyan azt találta mondani, hogy ő bérmálkozni is szokott (így nyilván számos bérmaanyára tett szert), ám ez jó szándékú túlbuzgásként is felfogható; Gy. F. rájött netán, hogy a hit a (nagy-) polgári életvitel szükséges tartozéka. Némely nyugati államférfi a bibliára helyezett kézzel mondja el esküjét, így PR-szempontból értelmetlen a szentségek kákáján csomót keresni.
Ámde a gyurcsányi bon mot-val szinte egy időben gyakorolta a bűnbánat szentségét egy szocialista ihletettségű anyóka, gyóntató atyja fülébe súgva vétkeit, majd rögvest a sajtónyilvánossághoz fordult, hogy a fideszes pap nem oldozta fel. A klérus eme rémtette feldúlta a kedélyeket, a bűnbánó öreg hölgy (aki engem Tárnoki nénire emlékeztet) a kampány egyik jeles szereplője lett, s közel annyi szavazatot hozott az MSZP-nek, mint Mikola úr. Én már előzőleg hírét hallottam annak, hogy Zalában egy katolikus lelkipásztor nem volt hajlandó egyházi temetésben részesíteni egy templomkerülő rabiátus férfiút, a volteriánus választópolgárok körében ily módon keltve mélységes felháborodást, a kormánykoalíció pártjainak malmára hajtva a vizet.
A fényes szelek idején is a klerikális reakció ütötte fel leginkább a fejét, így a bátor baloldal először azt ütötte le. A végén megérjük, hogy amikor Gy. F. megint bérmálkozni akar, nem talál templomot. Mivel ugyanez idő tájt a kampánycsendes húsvét ünnepén annak is hírét vettem, miszerint az egyik szerzetesrend házfőnöke azzal kereste fel a helyi önkormányzatot, hogy az arra illetékes engedélyezze a feltámadást köszöntő körmenet megtartását, illetve a rendvédelmi szervek biztosítsák annak útvonalát. Azt a választ kapta, hogy ott mennek körbe a kereszttel, ahol akarnak, a saját felelősségükre, a forgalom feltartására természetesen nincs mód. Ez akkor történt, amikor a szocialisták már nyeregben érezték magukat, és úgy vélték, Jézus története bátran, büszkén és igazságosan visszautalható a babonák birodalmába. A feltámadás, magánügy.
Hadd szóljak akkor a közvélekedésről. Szavamat adom rá, hogy az, amit most elmondok, semmiféle túlzást, iróniát nem tartalmaz, csupán a nyers és félelmes valót. Egy budapesti kórházban húsvétvasárnap három öreg hölgy cserélt eszmét a hitről, a vallásról és a papokról. A kórház, mint tudjuk, a szenvedés, a gyógyulás, netán a halál helye, az öregség és betegség pedig előszobája a túlvilágnak. Ámde az egyik hölgy az ebédre kapott kelkáposztát szemlélve így szólt: „A hívek most a templomban sorban állnak az ingyenostyáért.” A hangsúly az „ingyen” szón van, s így a mondat megtelik valami elképesztő gyűlölettel. A negyedik hölgy, aki épp az előbb mondta, hogyha nem kellene itt lennie, akkor a templomban lenne, hallgat. A kismama az ablak mellett szóra nyitná a száját, de aztán úgy dönt, jobb a békesség. A második öregasszony, az infúziós állványt megemelve végigcsoszog a szobán, és azt mondja: „Miért járta annyit a világot a pápa a mi pénzünkön?!” Úgy hullanak ezek a szavak a kórterem padlójára, mint „alvadt vérdarabok”. „A lét dadog…” S így szól a harmadik: „Tudják, minek van a böjt? Éheztetik a szegény, dolgozó embereket, hogy a papoknak több jusson.”
Nincs bűnük. Kitől is várnának föloldozást? Én nem tudom…