Erőszak és felelősség

Oliver Stone A szakasz című filmjének egyik kulcsjelenete juthat eszünkbe az amerikai tengerészgyalogosok iraki vérengzéséről. A háború poklában a vietkongok amerikai katonákat gyilkolnak meg, mire bajtársaik első felindulásukban felgyújtják az útjukba kerülő első falut. A film nagy közéleti vitákat gerjesztett Amerika-szerte, vietnami veteránok is tiltakoztak, mondván, a civilek elleni hadviselés mindössze Stone képzeletében létezik.
Pedig világos, hogy bármilyen háború folyik egy országban, előfordulhatnak túlkapások, a lakosság elleni kegyetlenségek. Ha bárkinek is kétségei lettek volna efelől, néhány napja e kétséget kénytelen félretenni. Újabb botránytól hangos a világ: tavaly novemberben az iraki Hadísza városában huszonnégy civilt – férfiakat, nőket, gyerekeket – öltek meg amerikai tengerészgyalogosok a menetoszlopukat ért robbantásos merénylet után.
Az iraki polgárháború nyugati kommunikációjának egyik legfigyelemreméltóbb vonása, hogy az erőszakot, a halált, a szörnyűségeket a mindennapok részévé tette. Más szóval: a szenvedés relativizálódott, a hírek mögül pedig eltűntek az emberek. Csak számok léteznek, illetve még nagyobb számok, lassan ott tartunk, hogy a sajtóban csak a tömeges haláleseteknek van hírértékük. Újabb pokolgép robbant egy bagdadi mecsetnél, a síiták és a szunniták öldöklik egymást, emberrablások, kínzások, rablógyilkosságok zajlanak vég nélkül? Mintha semmi sem történt volna. Az egészben az a legfurcsább, hogy egyes szakértők szerint a háború véget ért, „alacsony intenzitású konfliktusról” s hasonlókról beszélnek. Lehet, hogy a messzi távolból az Irakot sújtó mindennapos erőszak megszépül, az ott élőknek azonban alighanem más fogalmaik vannak a háborúról. Megbízható források szerint Bagdadban naponta tucatnyi „incidens” – azaz menetoszlopok megtámadása, lövöldözés, aknarobbanás – jelzi, hogy a harc bizony gőzerővel folyik tovább.
Mindenki pontosan tudja, hogy a katona – bármilyen nemzetiségű legyen is – fegyverrel és mások élete árán is megoltalmazza önmagát és társait. Ez a kötelessége. Az Abu Graib-eset óta a nagyvilág azonban már nem hajlandó elismerni az amerikai katona önvédelemhez való jogát, pedig kétségtelenül igazságtalan az effajta ítélet: a katona nem rendőr – ha az utcákra vezénylik a csapatokat, ott vér fog folyni. Talán épp ezért mondhatjuk azt is: az Abu Graib-i fogolykínzások és a hadíszai vérengzés akkor kezdődött, amikor az amerikai hadsereg Kuvaitnál átlépte a határt. Tudomásul kell venni, hogy az efféle atrocitásokért nem csupán azok viselik a felelősséget, akik kegyetlenségből vagy csupán a támadások okozta stressz és hibás helyzetértékelés miatt civilekre támadnak és meghúzzák a ravaszt. Hiszen hogy ilyen esetek szinte természetes velejárói egy háborúnak, azt tudjuk, mióta világ a világ. Azt a bizonyos Rubicont azonban nem véletlenül lépik át a csapatok.
A tengerészgyalogosok vérengzését követő vizsgálat alighanem sok apró részletet feltár majd a háborús kommunikáció természetéről, a parancsnokok leterheltségéről, a hiányos kiképzésről és a katonák nem megfelelő pszichikai állapotáról. Valójában azonban a politikai felelősöket kellene megnevezni. Bármilyen ítéletet hozzon is a katonai bíróság, a washingtoni döntéshozókig borítékolhatóan nem terjed ki a felelősség megállapítása. Pedig a háború megindítói hús-vér személyek, az egész világ ismeri őket.
A szakasz főhőse talán a lényeget mondja ki a film végén: „Visszatekintve ma már azt hiszem, nem is annyira az ellenséggel harcoltunk, mint önmagunkkal. Az ellenség bennünk rejtőzött.”