Halottnak a csók

Aki nem akar nemzetben gondolkodni, az nem veszi a fáradságot, hogy megvédje állampolgárai érdekeit. Attól a politikai erőtől, amely az ország gazdaságának jövőjét a fantasztikus regények lapjairól másolja, és a multinacionális nagytőke megapoliszairól álmodik, nem várhatjuk, hogy érzékenységet mutasson a hazai vállalkozások érdekei iránt. Ez olvasható ki abból a lózunggyűjteményből, amit beterjesztői – kissé elrugaszkodva a valóságtól – kormányprogramnak neveztek el. Ha a dokumentumban foglaltak valóra válnak, a következő évek szép Új Magyarországában szomorú sors vár a magyar cégekre. A kormány ugyanis azt vallja, hogy „újkori történelmünk legnagyobb beavatkozása” a meghatározó befektetők érdekében történik – mint ahogy lapunk minapi elemzésében is idéztük Veres János pénzügyminiszter egyik szakmai fórumon tett kijelentését.
Nem így látják ezt nyugati versenytársaink. A franciák vagy a spanyolok még az unió vezetésével, a brüsszeli bürokratákkal is vállalják az ütközést, ha meg kell védeniük energiaszolgáltatóikat a fenyegető felvásárlások ellen. A Lajtán túl nem borulnak le szó nélkül az „uniós tagságból eredő kötelezettségek” vagy az „elkerülhetetlen globális verseny” előtt. Keresik és meg is találják a kiskapukat, a lehetőségeket, szabadon értelmezik a szabályokat, ha saját polgáraik boldogulásáról van szó – mert nekik ez a legfontosabb. Nem kap senki szívbajt attól, ha a közbeszerzési eljárások során a hazai cégek részesülnek nyilvánvaló előnyökben, ha az állami beruházások nem arra szolgálnak, hogy multik rekordnagyságú profitját növeljék, amit azok kivisznek az országból. Még a szocialisták és a liberálisok által bezzegként emlegetett Amerikai Egyesült Államokban is gondolkodás nélkül bezárják a kaput a nemkívánatos beruházók előtt. Kínaiak nem vehetnek olajfinomítót, az arabok kikötőt, mert terjeszkedésük nem felel meg a nemzet érdekének.
A világon, lám, ilyen egyszerű ez. Csak nálunk nincsenek helyükön a dolgok. A magyar kisvállalkozók olyan küzdelemben vesznek részt, amelyben folyamatosan hátrálniuk kell, mert a szabad határokon rájuk zúduló versenytársak lassan nem hagynak boldogulási lehetőségeket. A kormányprogram nem fordít ezen a kilátástalan helyzeten. Amit cégeinknek kínál, lényegében annyit ér, mint halottnak a csók. A vállalkozók terheik csökkentését kérték. Ehelyett könnyített hiteleket kapnak, amelyekkel amúgy is magas adósságaikat növelhetik, s legfeljebb ajánlataik kitöltéséhez kaphatnak segítséget az államtól. Az Új Magyarország fejlesztési programjában a dicsőségtáblán szerepel az a megállapítás, hogy a kormány olyan gazdaságpolitikát folytat majd, amely nem korlátozza a verseny szabadságát, és nem részesíti jogtalan előnyben a magyar kis- és közepes vállalkozásokat. Az érintettek számára ez konkrétan azt jelenti, hogy nem kapnak védelmet és támogatást hazájuktól abban a küzdelemben, ahol eleve esélytelenül indulnak. Egy verseny csak akkor lehet igazán szabad és igazságos, ha a résztvevőknek – legalább megközelítőleg – ugyanazok a feltételek adatnak meg. Azonban míg a kicsik támogatása törvénytelen, az óriáscégeké a hazai gyakorlat szerint nem az. Érdemes felidézni Kóka János ezt igazoló kijelentését, aki a köztelevízió adásában azzal indokolta a dél-koreai Hankooknak adott pénzt és adminisztrációs segítséget, hogy a cég a tárcánál kiemelt ügyfélnek számít. A kormánynak azt kellett volna inkább vállalnia, hogy nem juttatja jogtalan előnyökhöz a multikat. S akkor legalább az igazságon nem esett volna csorba.