(készül-e hurok…)

Én nem tudom, érdemes-e újólag kifejtenem a véleményemet arról, hogy miért veszítette el a Fidesz a választásokat. Az ilyen jellegű kritikának és elemzésnek akkor van értelme, ha a nyilvánvaló dolgok mögé hatol, és olyan szempontokra lel, amelyek az elkövetkező időkben befolyásolhatják az eseményeket. Némi vigaszt ad a csüggedőknek, netán az úgynevezett győzteseket érdemben figyelmezteti arra, hogy a siker nem mindig fenékig tejfel. Mostantól kezdve nem kampányolniuk kell, hanem az ellenfél földbe döngölése helyett illendő a haza javán munkálkodniuk, illetve helyrehozniuk azt, amit négyévnyi kormányzásuk során elrontottak vagy tönkretettek, s amit lényegében a kampány idején senki sem vetett komolyan a szemükre.
A szabad, magyar, független sajtónak, amely oly nagy és gusztusos részt vállalt Gyurcsány sikeréből, mostantól kezdve illenék alapfeladatához és az újságírás erkölcsi normáihoz visszatérnie, kérdéseket feltennie, és az ellenzék folyamatos üldözése, a jobboldali választók megalázása helyett a kormány működésének kritikáját gyakorolnia. Ha ezt nem teszi, a demokráciában betöltendő szerepét csúfolja meg, s egyértelműen kinyilvánítja, hogy ideológiai és anyagi elkötelezettsége számára fontosabb, mint a társadalmi jólét szolgálata. Ha a balliberális sajtómunkások népes hada a következő négy évben is képmutató magatartást tanúsít, hivatásától végletekig lealacsonyítva, egyértelművé válik, hogy szellemi és erkölcsi értelemben a magyar demokrácia működésképtelen, és a szabadságjogok korlátozottak. Azok a „véleményformálók”, akiknek egyoldalú és gátlástalan lekötelezettségük vitathatatlan, hosszú idő óta a jobboldali erények csőszének szerepében tetszelegnek – lényegében a kultúra és a közélet minden szegmensében –, diktálják a „helyes viselkedés” mikéntjét, ellenvéleményt nem tűrnek, minden tekintélyt kisajátítanak, s így lényegében az önkény létrejöttét segítik elő.
Elképesztő ez a magatartás. A nyugati demokráciákban aligha találni párját: a hatalom bírálatát ez a különös sajtószabadság ráhárítja az úgynevezett ellenzéki orgánumokra, majd ezeket az elszigetelt objektumokat a szó szoros értelmében kiközösíti, megteremtve ez által az egyoldalúság erkölcsi fölényét is.
Szinte mulatságos, hogy például a Magyar Nemzetet a baloldali–liberális politikai elit folyamatosan brutális ellenzéki szereppel vádolja, majd azon ritka alkalommal, amikor netán jobboldali kormány kerül hatalomra, a mamelukság vádjával illeti. Ez már-már valamely vérvádra emlékeztet, egyértelműen cél a gettó és a kiközösítés. A baloldali politika és a mindent uralni vágyó szellemvilág komolyan és orcátlanul azzal kísérletezik, hogy a saját szája íze szerinti jobboldalt létrehozza, markában tartsa és irányítsa. Mindez tökéletes ellentéte annak, amit általában és naivan demokráciának nevezünk.
Attól tartok, most következik be az az „egész pályás letámadás”, amivel a szabad magyar média oly sikerrel rémisztgette a Fidesz-kormányzás idején a társadalmat. Csak az elsöprő erejű roham nem jobboldalról, hanem – szokás szerint – balról következik be. Joggal és okkal gondolhatunk ismét Illyés Gyula feledhetetlen mondatára.
Hogy miért a dugja a fejét hurokba önként és dalolva a szabadságára oly gyakran hivatkozó magyar sajtó, én nem tudom…