Valami új van születőben

V o k s 2 0 0 6

Szétesik a jobboldal? Ki lesz a vezetője, megy-e a régi, jön-e új? Bontunk-e szobrokat és nyaralókat? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a magyar sajtót és a közbeszédet. Az igazán nagy horderejű problémák rejtve maradnak a nyilvánosság előtt. Naponta négymilliárd forinttal növekszik az ország deficitje, s nincs, aki megállítsa. Senki nem kéri számon, hogy egy hónappal a választások után még mindig nincs az országnak kormánya, nincsen válságkezelő kormányzati program és nincsenek felelős miniszterek. Ez példátlan. Vajon miért húzódik el ennyire a kormányalakítás? Talán még magát a győztes párt miniszterelnök-jelöltjét is meglepetésként érte, mekkora a hiány, hogy milyen volt az előző kormány teljesítménye. A választási kampányban a gazdasági miniszter még azt mondta, hogy „ideje megbarátkoznunk a gondolattal, hogy fantasztikusan sikeresek vagyunk”, hogy „dübörög a gazdaság”. Azt állította, hogy „a külföldi befektető azt is tudja, hogy hatékonyabban dolgozunk, mint a cseh, szlovák vagy lengyel munkás. Sőt, termelékenyebbek vagyunk, mint a spanyol, görög vagy portugál munkaerő”, „adórendszerünk vonzóbb, mint számos nyugat-európai országé”. A koalíciós erők győzelmi mámora hamar elmúlt, s másnap a politikusokat már fejbe vágta a könyörtelen valóság. Az előző kormány Európa legnagyobb államháztartási deficitjét halmozta fel, intőt kaptunk az uniótól. Világossá vált mindenki előtt, hogy jelenünk és jövőnk került veszélybe. Mindent, amit a politikusok a kampányban mondtak, újra kell értelmezni, hiszen vége a kampánynak. Az akkor meghirdetett programok egy részét finomítani kell, másik részét a kollektív felejtés mély rétegeibe kell süllyeszteni, harmadik részét pedig majd most, ezután kell kitalálni. Zárt ajtók mögött készül egy válságkezelő kormányprogram. Nagy titokban formálódik, politikusok és közgazdászok boszorkánykonyháiban. Annyit tudunk, hogy válságkezelő program lesz. De lehet ma válságkezelő programot készíteni a különböző érdekcsoportok képviselőinek bevonása nélkül? Hol vannak a munkaadói szervezetek, a kamarák, a szakszervezetek? Miért nem követeli a magyar média a társadalmi nyilvánosságot, a kontrollt, a vitát? Vagy már arra sincs ereje? Ha ezeket a reformokat nem kísérik szélesebb egyeztetések az érdekképviseleti szervezetekkel, akkor elkerülhetetlenné válik a konfliktusok élesedése, a belpolitikai villongások, a sztrájkok, az utcai demonstrációk: könny és fájdalom.
Nagyon is oda kell figyelnünk! Kormányzati berkekből kiszivárgott hírek szerint soha nem látott reformok kezdődnek, vagy más szóval leépítések. Szerkezeti reformok, elbocsátások, takarékosság, vagyis szociális megvonások. Egyszóval növekvő elszegényedés. Korábban megszoktuk, hogy amikor a szocialisták hatalomra kerülnek, akkor szociális érzékenységüket hangoztatva a munkavállalók irányában mindig osztanak, juttatásokat, fizetéseket emelnek, klientúrájuknak privatizálnak. Így volt ez 1994-ben és 2002-ben is. Most azonban sokkterápiával kell kezdeniük, nem adnak, hanem elvesznek, nem osztogatnak, hanem elvonnak. Észre kell vennünk, hogy olyan lépések sorozatát lesznek kénytelenek megtenni, amely eddig idegen volt mind az általuk hirdetett ideológiától, mind választóik elvárásaitól. Valami új van születőben, amire már most oda kell figyelnünk: a szociálliberális kormány helyett egy liberálszocialista kormány. Észre kell vennünk, hogy napjainkban nem a vesztes ellenzéki oldalon, hanem a győztes kormányzati oldalon dőlnek el a történelmi kérdések.
Emberek százezreinek munkahelye válhat kérdésessé. De ki dönti el, hogy kik legyenek azok, akiket elbocsátanak? Csak nehogy megint a hivatalos média hamis alternatívák közé kényszerítsen minket, értelmiségieket, hogy melyiket bontsuk le: a Turulmadarat vagy a szomszédban álló Holokauszt-emlékművet? Közben pedig az ország sikolt a fájdalomtól.

A szerzők politológusok