A hajdú és a harangöntés

Fontos-e, hogy a külügyminiszter értsen a munkájához? Olyan országban élünk, ahol effajta kérdésekről felelősségteljes parlamenti képviselők vitatkoznak. Pedig a külügyi munkát ízig-vérig szakmai területként szokás jellemezni. Nincsenek született külügyesek, csak életük végéig tanuló diplomaták. Aki valaha is megmártózott a tárgyalástechnikai útvesztőkben, felelős döntéseket hozott, vagy éppen nemzetközi szervezetekben végzett munkát, az méltán nevezheti magát külügyesnek. Hosszú-hosszú évek múltán, tegyük hozzá. A Külügyminisztérium vezetésével éppen ezért a rendszerváltozás óta mindig olyan embert bíztak meg, aki valamennyire kiismerte magát a diplomácia világában, ha pedig nem, legalább felkészült kutatóként, elismert elméleti szakemberként vette át a tárca irányítását.
Amióta általános meglepetésre bejelentették, hogy a második Gyurcsány-kormányban Göncz Kinga irányítja majd a magyar diplomáciát, másról sem folyik a vita, mint a jelölt szakmai alkalmasságáról. A leendő miniszter bizottsági meghallgatásain kétfajta álláspont körvonalazódott: a kormánypárti képviselők szerint mindössze az a fontos, hogy a külügyminiszter politikus legyen, míg az ellenzékiek Göncz Kinga szakmai előéletét, tapasztalatait hiányolták.
Elérkeztünk tehát ahhoz a ponthoz, amikor már arról folyik a vita, hogy a minisztérium első emberének kell-e valamennyire is értenie a munkájához. A kormánypárti politikusok alighanem azzal töltötték szabad óráikat, hogy szakmai előképzettséggel nem rendelkező külügyminiszterek után kutattak a nagyvilágban. Eörsi Mátyás mindkét bizottságban, az európai ügyekében és a külügyiben is Joschka Fischert hozta fel példának, aki – így a szabad demokrata honatya – fiatalabb korában a rendőrverésben és a kövezet felszedésében jeleskedett, aztán tessék, micsoda kiváló miniszter vált belőle, az egész világ megláthatta. Gyanítom, a németek egy része másfajta emlékeket ápol a zöldpolitikus működéséről. Ellentmondásos tevékenységét mi sem jellemzi jobban, mint hogy időközben kormányt váltottak Berlinben. Márpedig egy bukott miniszter kiválóságát objektív tényként elismerni bajosan lehet, még akkor is, ha értjük Eörsi igyekezetét, hogy külföldi példákat citáljon elő a miniszterelnöki döntés igazolására. Az egyik bizottságban felmerült Massimo D’Alema új olasz külügyminiszter neve is mint szakmai képzettséggel nem rendelkező politikusé. Csakhogy a baloldali demokraták vezetője néhány éve már miniszterelnök is volt, így feltehetőleg más perspektívából látja a világot, mint a pszichológus végzettségű Göncz Kinga.
Miért is ne szabadna megkérdőjelezni a miniszterjelölt szakmai alkalmasságát? Amit Göncz Kinga a bizottságoknak elmondott önmagáról, az már-már mosolyt fakasztott a jelenlévőkben. Beszélt arról, hogy egy cég alkalmazottjaként több balkáni országban is járt, hogy az esélyegyenlőség micsoda remek pálya, hogy érdekli a diplomácia, és így tovább. A cirka tízmillió magyar állampolgár jelentős része ugyanezeket elmondhatja önmagáról, igaz, nekik nincsenek meghitt családi, baráti kapcsolataik mindkét kormányzó pártban, ezért nem is álmodhatnak a miniszteri megbízatásról. Amit pedig a jelölt a saját „programjáról” mondott, az – a szó szoros értelmében – nem haladta meg egy uniós kiskáté színvonalát. Lapos frázisok, sekélyes gondolatok, Kovács László és Somogyi Ferenc legelcsépeltebb közhelyei ismétlődtek a bizottsági üléseken, a mondatok úgy tovaszálltak, mintha nem is léteztek volna. Egy-két nappal később garantáltan senki nem tudja felidézni, mit is mondott Göncz Európáról, Amerikáról, nemzetpolitikáról. (Bennem egyetlen mondata maradt meg, miszerint több Amerika nem jelenthet kevesebb Európát, amely szállóige már Medgyessynek és Kovácsnak is rosszul állt.) Megdöbbentő az is, hogy Göncz Kinga mennyire hadilábon áll a magyar nyelvvel. A meghallgatásokon vég nélkül hadart, se vége, se hossza nem volt a mondatainak. Arra viszont gondosan ügyelt, hogy (a nem létező) szakmaiság látszatát keltse olyan kifejezésekkel, mint implementáció és proaktív. Lehet, hogy egy pszichológiai szakrendelésen ezzel fel lehet rázni a pácienset, de egy sorsdöntő bukaresti tárgyaláson ez alighanem kevés lesz. Már ha egyáltalán eljut odáig, tegyük hozzá. A határon túli magyarokkal kapcsolatos ügyeket a miniszterelnök ugyanis magához ragadta, Göncz Kingának tehát nem sok mondanivalója lesz a szomszédságpolitikáról. Egyáltalán ki tárgyal majd a román, a szlovák fővárosban? Ha uniós ügyekről lesz szó, akkor Göncz Kinga, ha a határon túli magyarokról folyik a vita, akkor Szilvásy György, ha közös fénykép is készül, akkor Gyurcsány Ferenc? Előre látható, hogy a magyar diplomácia hatékonyságát alaposan gyengíti, ha az egyes szakterületeket mesterségesen elválasztják egymástól, a valóban fontos ügyeket miniszterelnöki hitbizománynak nyilvánítják, a maradékot pedig amatőrökre bízzák.
A valóban fontos kérdések azonban túlmutatnak az új miniszter személyén. Magyarországon a miniszterelnök hatalmi koncentrációját jelzik az utóbbi napok eseményei. Gyurcsány Ferenc magához ragadta a külügyeket, legközelebbi barátai és üzletfelei osztják el a költségvetési pénzeket, ráadásul a hírek szerint hamarosan pártján belül is átveszi a hatalmat.
Gyurcsány tudja, hogy közvetlenül a választások után meg kell lépnie a legfontosabbat. Ha több területen is biztosítja egyeduralmát, túlélheti az előttünk álló ciklust, amely – a megszorítások miatt borítékolható felháborodás miatt – talán pártján belül is felerősíti majd a bírálatokat. Ezen területek között meghatározóan fontos a külkapcsolatok irányítása. Gyurcsány alighanem annak (is) tulajdonítja a szocialisták választási győzelmét, hogy hívei számára eredményesen kommunikálta amerikai, orosz, brit kapcsolatrendszerének hatékonyságát. Hogy ez mennyire volt valóban eredményes, az más kérdés, de az átlag szocialista választóban valószínűleg mély nyomot hagyott a Tony Blairrel ölelkező Gyurcsány Ferenc látványa. Mindezek figyelembevételével aligha meglepő, hogy a magyar miniszterelnök most úgy döntött: de facto külügyminiszter is lesz.
A magyar nemzeti érdekérvényesítő képesség Kovács László alatt lehanyatlott, Somogyi Ferencék addig nem tapasztalt mélységekbe taszították, most pedig itt van Göncz Kinga – fel lehet adni az utolsó kenetet. Ha belegondolunk, hogy a Magyar Köztársaságot a felületes, bizonytalan diplomatajelölt képviseli majd Washingtontól Brüsszelig, máris leszögezhetjük, hogy a külügyi botránykrónika hamarosan újabb fejezetekkel gazdagodik.
Valaki azért vezesse körül Göncz Kingát a minisztériumban az első munkanapján. Hátha az illető megússza a közelgő létszámleépítést, ami kétségkívül a miniszter asszony első érdemi feladata. Gyurcsány Ferenc eldöntötte, Szilvásy György kiszámolta, Kóka János is rábólintott, Göncz Kinga pedig végrehajtja. Ilyen országban élünk.