Foci

A futballvébén a délutáni meccsek résztvevői visszatérően panaszkodnak a döglesztő melegre, s én roppant beleérzően meg tudom érteni őket. Germán földön is dúl a júniusi kánikula, mi meg ugyebár valahol a német kultúrkör perifériáján foglalunk helyet. Ez a szituáció abban is megnyilvánul, hogy jómagam sem menekülhetek a tikkasztó délutáni edzés elől. A tenyérnyi kertben tűz a nap, de Ábel fiam, aki épp csak hazatért a focinapköziből, könyörtelenül kivezényel tizenegyespárbajt vívni. Csak egy hatéves fiúgyermekben van ennyi elszánás. Egész nap kergetik a lasztit Beckham és Ronaldinho bőrébe meg mezébe bújva, a focit pihenésként pókfocival váltogatják, s ha el is nyalnak egy fagylaltot, rohannak vissza a labdát bűvölni. Délután holtfáradtan ér haza a trópusi trenírozásból, de egy futó tusolás után visszatér az eredeti üzemmódhoz: viszi a lendület, s holnap a gólpasszok helyett immár gólt is szeretne rúgni. Fanatizmusa még a vébémeccsek megtekintésének maszkulin ösztönparancsát is felülírja: elvégre a gólokat a tévében ezerszer megismétlik, de élni itt és most, három dimenzióban kell.
Az atya persze, aki igyekszik az ideális szülő szerepét alakítani, kevésbé bírja szuflával, folyton mentségeket és kifogásokat keres, megalkuvó módon esti passzolgatást indítványoz, amikor már harminc fok alá csusszan a higanyszál, de titkon érzi: úgysem úszhatja meg a drasztikus fogyókúrát. Végül is itt van a létező legjobb helyen: most még taníthat ezt-azt, egy cselet, egy kötényt, egy csavarást; ráadásként pedig az ócska viccein is hálásan derülnek. Később ez majd másként lesz, de most még így van: a kerti fán erőtől duzzad a cseresznye, a kisfiú-sípcsontokon meg sokasodnak a kék foltok.
Minden világok legjobbika azonban csúnyán izzadva és zihálva sem képezheti vita tárgyát: mert hát hová is vágyódhatna el innét az ember? Talán a forró kőkatlanná hevült Belvárosba, ahol még a kettes metrót is leállították, mert az éber CIA-ügynököknek feltűnt, hogy a nyomvonal elhalad a Gresham-palota alatt, és ez az urbanisztikai hanyagság alapvetően veszélyezteti a hazánkba villámlátogató Bush elnök biztonságát és éjszakai nyugodalmát? (Putyin biztonsági szolgálatának ugyanez a veszélyforrás nem tűnt fel, pedig minden oroszok elnöke is a Medgyessy-féle lobbiszállodában kvártélyozta el magát.) Ugyan miért is vágyakozna egy meggyötört apa egy olyan álszent közegbe, ahol a hírneves vendéget, a szabadság honának első számú képviselőjét lényegében hermetikusan elzárják az ellene tüntetőktől? A tüntetők azt sérelmeznék, hogy az elnök úr rezsimje két lábbal tiporja az emberi jogokat Guantánamón, Irakban és másutt – ami ugyebár a szabadság honától mégiscsak kínos. Van erre egy reflexszerű válasz: szeptember tizenegyedike, szeptember tizenegyedike – de hát engedtessék meg egy megveszekedett európainak, hogy mégiscsak furcsállja, ha titkos rabszállító CIA-gépek röpködnek a szuverén légterében, amiről állítólag az amúgy meglehetősen alkalmatlan honi szolgálatoknak meg külügyéreknek sincs tudomásuk. Ehhez képest már bagatell, ha Bush elnököt elfelejtjük felvilágosítani: a szónoklata színhelyéül kiszemelt Citadella korántsem a szabadság szimbólumkincséhez tartozó építmény: idegen megszálló hatalom emelte a város fölé, hogy alkalomadtán a szabadságszerető polgárokat lövethessék onnan. S ezen a malőrön még az sem segít, hogy egy másik megszálló hatalom csúfondárosan odatelepítette a helyi szabadságszobrot.
E sorok írásakor az Egyesült Államok tizenegyének továbbjutási esélyei még nyíltak a világbajnokságon. Mi volna, ha ők is maradnának inkább a focinál?