Futballünnep

Mindennek ellenére és dacára a futball – játék. Éppen ezért nem szokás rendes körülmények között a futballról vezércikket írni. Mondhatjuk, hogy tiltja valami furcsa etikett, amely a sportot – úgy, ahogy van – száműzi a lapok hátsó kolumnáira. Holott a sport nem lebecsülendő dolog – még ha volt is idő, amikor annak számított (Devecseri Gábor, a költő átszólt az utca egyik oldaláról a másikra költőtársának, Zelk Zoltánnak imigyen: „Hogy olvashat valaki Nemzeti Sportot?!”) –, végső vonatkozásaiban semmi esetre sem lebecsülendőbb, mint a politika. Tessék csak megnézni, hányan ülnek majd a tribünön a ma kezdődő németországi világbajnokságon, nem beszélve a tévénézők millióiról! Valamivel többen, mint amikor a képviselő urak minden témához nyitott szájjal közelítenek a parlament széksoraiban.
Ezzel el is dőlt a meccs – a játék javára. Mától, hölgyeim és uraim, egy hónapon keresztül játszani fogunk, és mindent elkövetünk, hogy kitriblizzük a politikát az életünkből, meg ami sandán vele jár. Az érdekek helyett az érzelmek irányítják majd napjainkat, no meg a labda repülése.
Ahol ugyanis a labda repül, csak és kizárólag a játék öröme határozza meg a létet és a tudatot. Föl tehát, föl a magasba, hadd örvendjen, aki örvendezni akar, merészel és szeret, fel a játékra, repülésre!
„Nincs még ága a nyilvánosság számára rendezett látványosságoknak, színjátszást, cirkuszt is beleszámítva, ahol a látványosság szereplői olyan keveset törődnének a nyilvánossággal, mint éppen a futball – írta Karinthy Frigyes –, mégis ezért rajong legtömegesebben a nyilvánosság.”
Az évtizedek múlásával az író szavai a játékot tartják egyben. Valljuk be: játszani mindig szerettünk. Életünk bonyolult kacskaringói között a játékosság pajzánul mindig ott lapult velünk. Ha már nem buzog is úgy belőlünk, mint régen, azért hisszük, hogy van még bennünk naivitás, amelynek édestestvére a játék.
A futballban is, mint valamennyi sportjátékban, a tökélyre vitt mesterségbeli tudás és ugyanakkor a véletlen esélye izgat. A kettő keveréke. Az egyik csapat jobb focit játszik, mint a másik, de mégis ott van a pillanatnyi pillanat, hátha a jobbiknak nem jön össze. Ez olyan, mint az élet, azt bizonyítja, hogy a megszokott, a betáplált tudáson kívül, isten tudja, micsoda, de kell valami ahhoz, hogy produkálni, győzni lehessen. Hogy ezt nevezik éppen futballsikernek? Hogy ez a plusz a sport?
Közelmúltban eltávozott költő barátunk, Bella István mondta egy könyvünnepen: „Ha Nyilasiék nyernek egy vébét, írok róluk egy verset. – És hozzátette: – A kockázat túl kicsi, az öröm meg túl nagy lenne.”
Mi, magyarok messze távolodtunk ettől az álomtól. Ajándéknak tekinthetjük a sorstól, hogy volt egy Aranycsapatunk, meg hát korábban is, meg darab ideig utána is, olyan légkör vett bennünket a pálya szélén körül, amit mi, magyarok futballnak nevezünk. És csak sajnálhatjuk hősiesen hűséges közönségünket, amely ezt a játékot felsőfokon ma nem itthon leli meg.
Mindennek ellenére és dacára: én nem féltem a futball jövőjét. Sem itthon, sem külföldön. Vannak rossz mellékízek, káros jelenségek, de a világbajnokság a szememben földgolyónyi móka, mulatság és ünnep. Amikor még a politikusok is a közösség által javasolt gyógymódok közül (futballjáték) válogatnak. De hát különben is: itt kell belőni a gólt, mert nem tudjuk, mi vár ránk a túlvilágon.
Hogyan írta Zelk Zoltán Egy szurkoló látomása című versében: „…megül a labda a felső sarokban. / És sose hull le onnan!”
Egy hónapig most bizonyára.