Hangok otthonról

Életünk kellemes emlékeit féltve őrizgetjük szívünk egyik rejtett zugában. Olykor be is kukkantunk hozzájuk, egyiket-másikat felelevenítjük, hogy erőt gyűjtsünk általuk. Üzenet abból a régi világból, ahol talán mindig nyár volt.
Tanúként őrizgetünk kedvenc tárgyakat is. Íme, itt ez a régi ceruzacsonk, ezzel írtam első szerelmes levelemet Erzsikének. A választ piros tintával írta meg kék levélpapíron. Azt már elvesztettem, de a szeme mélykék színe még felrémlik bennem éjszakánként.
Őrizgetek egy csúzlit is, amelynek irányító nyelét én faragtam ki a bicskámmal egy ipszilont formázó ágból. Meg egy aprócska csengettyűt rejtegetek dugdosva, a kisborjúnk nyakán volt valaha. A borjúból tehén lett, végül vágóhídra került. A csengőt megőriztük, ezzel csengetett a mama karácsony este, jelezve, hogy megérkeztek hozzánk az angyalok a fával. Néha-néha előkeresem és megrázom. Hangjára visszatér az a régi karácsony a mamával, az angyalokkal és a gyertyafénnyel.
Üzenet.
De érkeznek másfajta üzenetek is abból a régi világból, kopogtatva a szívem kapuján. Szülőfalum utánam nyúl. Ismerősök hozzák a híreket, van, aki személyesen érkezik, van, aki csak levelet ír. Gyepsori történet csupán. Kivágták a falu végén a nyárfasort. Varga Jóska, aki az utcánkban lakik, megírja, hogy a szülőházam felső kapuját, ahol gyermekkoromban annyit üldögéltem játszadozva, befalaztatta az új tulajdonos. A régi gangot beárnyékoló vadszőlőt letépték. Ő mindennap régi házunk előtt halad el munkába menet, vele üzen a ház nekem. A múltkor azt üzente: „Régen láttam a gyereket!”
Vannak, akik ajándékot is hoznak. Egy üveg temerini bort vagy pálinkát. Benne van a szülőföld kertjeinek gyümölcsíze. A bácskai nyár melege. Emlékszem, valaha gyermekként apámnak segítve együtt mentünk a sarki pálinkafőzőbe, s izgatottan vártuk, hogy kicsepegjen a nagy edénybe a részegítő ital. „Igyon ebből, Andris bácsi, éhgyomorra egy pohárkával!”
Legutóbb születésnapomon jártak nálam kedves földijeim. A falu üdvözletét és ajándékát Milinszky József polgármester hozta. Sokáig beszélgettünk, ő féltő áhítattal, én szorongva Temerin sorsáról. Küldtek a falumbeliek italfélét, gyümölcsöt, mézet és persze az elmaradhatatlan pálinkát. Csak amikor távozása után mindent számba vettünk, akkor derült ki, hogy egy csomag még felbontatlanul áll az előszoba asztalkáján. Mi lehet benne?
A feleségem kicsomagolta, majd diadalmasan az asztal közepére tette. Egy cipó volt, amelynek a láttára is összefutott a nyál a számban. Régi házi kenyerek ízét éreztem. Gyermekkoromban otthon sütöttük a kenyeret.
A mama már hajnalban felkelt dagasztani. A kemence fűtése az én feladatom volt. Szárizikkel fűtöttünk, és a kenyér mellett sütöttünk aznap lepényt is. Apám fokhagymát dörzsölt a meleg tésztára, a mama tejföllel leöntve ette. A szüle paprikás krumplit főzött a kenyérsütés napján, a nagyapa annak a sűrű, csípős levébe mártogatta a friss kenyeret.
Mint minden családnál, nálunk is a kenyér volt az élet értelme, a kenyér szeretetére épült fel az otthon, a család. Emlékszem, bárhová indultunk, egy darabka kenyeret mindig magunkkal vittünk. Amikor pásztorgyerekeskedtem, akkor is tettem kenyeret a tarisznyámba, s az iskolai táskámba is mindig, mert akkoriban nem volt büfé az iskolákban.
Leveleket is kapok sűrűn a szülőfalumból. A napokban kaptam egy képes levelezőlapot, virág volt rajta, s ráírva: a mama kertjéből való. Hol van már a mama virágoskertje? A felhők fölött valahol. Egy olvasóm meg arról írt, hogy én már nem ismerem Temerint. Megszűnt a Schlachter-kocsma, lebontották a Csillag vendéglőt, ahová az elsőbálozó lányok jártak.
Igaza volt. Ahogy az éjszaka otthon jártam a falumban, a régi Csillag helyén tétovázva megálltam. Merre is van a szülőházam? Nem tudtam.
Álmomban eltévedtem…