(lesz-e lárifári…)

Én nem tudom, hogy a politikusok ama természetes törekvése, minél több állampolgár jóindulatát elnyerjék és megtartsák maguknak, ország- és világszerte mekkora károkat okoz. Ugyanis ez a magatartás, amely a választások idején kulminál, a politikai érdeknek rendeli alá az élettel, a gazdasággal, a kultúrával kapcsolatos döntéseket, nem egyszer szembefordul a szükségessel és kívánatossal, halogatásra csábít, ígér, ugyanakkor elleplez, praktikákat sző, elódáz vagy mellőz olyan lépéseket, amelyek a társadalom normális működéséhez elengedhetetlenek.
A bátorság és igazságosság, amiről Gyurcsány Ferenc szívesen és oly gyakran beszél, tettekben ritkán nyilvánul meg, az átlagpolitikus természeténél fogva óvatos, már ami a döntést és a cselekvést illeti, s maga felé hajló kezével aligha oszthat igazságot. Már maga az igazságos döntés fogalma is felettébb bonyolult, ugyanis rövid távon, akár egy négyéves választási cikluson belül aligha képzelhető el olyan tett, az egész népesség sorsát kedvezően befolyásoló cselekvés, amely ne járna bizonyos áldozatokkal. Az áldozat pedig sohasem ismeri fel saját szenvedésében az igazságot. Mondhatni tehát: a politikai cselekvésnek öntörvénye van, úgynevezett pártok felett álló politika szinte elképzelhetetlen, politikus a pártok fölé talán ha vészhelyzetben emelkedhet, ilyenkor aztán tisztelettel államférfinak nevezhető.
Nagy baj akkor van, ha a végveszélyt netán az idézi fel, aki később az elhárítására hivatott, mivel – a választók akaratából – az ország irányítása, a súlyos döntések joga a kezébe kerül. Mit tehet egy olyan politikus, akinek hatalomra kerülése és hatalomgyakorlása során következett be a romlás, az államháztartás hanyatlása és felborulása? Mit tehet egy olyan párt, amely miniszterelnököt, kormányt, majd új miniszterelnököt és újjászervezett kormányt adott az országnak, belátva az első kormányzat csődjét, s lényegében tovább víve annak pazarló, túlköltekező, a választói tömegek kegyét kereső adóssághalmozó hagyományait?
Ilyenkor mindig Münchhausen báró jut az eszembe, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. Kétségkívül most is van mocsár, ám a mi modern Münchhausenünknek valószínűleg nincs kedve a saját hajába markolni, s némi fájdalom árán legyőzni a gravitációt. Annyi biztos, hogy maga a párt kilábalt a mocsárból, most már csak az a kérdés, hogy a választópolgárok sokaságával – jobb- és baloldallal egyaránt – mi lesz. A pártérdek ugyanis semmiképpen sem tekinthető azonosnak a teljes népesség érdekével, még a párthoz kötődő szavazók érdekeivel sem. Miniszterelnökünkre a választási kampány során bemutatott produkció után most egy számára szokatlan feladat vár: kormányoznia kell az országot, s a mocsarat, amely kétségkívül a Medgyessy–Gyurcsány-kormány idején duzzadt hatalmassá, illendő volna némiképp lecsapolnia. Ehhez valóban bátorság kell, nem duma, lárifári. Az elkövetkező esztendő bizonyítani fogja, hogy Gyurcsány alkalmas-e erre a feladatra, vagy a kormányzati munkába éppúgy belesül, mint szerencsétlenkedő elődje, Medgyessy Péter.
Reméljük, rövid időn belül kipiheni a kampány fáradtságát és a választási győzelem dicsőségét. Mostantól – bár ez másfél esztendős miniszterelnöki ténykedésére is vonatkozik – tettek kellenek, nem szavak. És ugyan a szavak ismét megvoltak, a fogadkozások is, de a szavak ezúttal nem túl biztatóak. Most az a kérdés, lárifári, hogy ezután Magyarország életében valóban reform vagy teljes csőd következik-e be.
Ezt az egyet bizony én nem tudom…