MI A MAGYAR?

BÁBA
– Hány iskolát járt?
– Egyet se.
– De írni-olvasni tud?
– A cégtáblákról, föliratokról tanultam meg.
– Sok dolga van?
– Azelőtt naponta négy-öt eset. Most – elvétve – egy, kettő. Az utcán szülnek. Ez a legújabb divat. Utcán, kávéházban. Ma is négyet szállítottak be a mentők, a csecsemőkkel együtt. Aztán legtöbben, még a szegények is, ha csak tehetik, a klinikára mennek.
– És babonásak?
– De mennyire.
– Például. Érdekel.
– Sok mindenféle ördöngösségben, bűbájban hisznek. Hiába beszélek, nem lehet kiverni a fejükből. (Unszolom, hogy mondjon néhányat, de eleinte mentegetőzik.) Ezek csak olyan babonaságok.
– Mégis.
– Hogy naplemente után nem szabad a kötélen ruhának lenni.
– Nem is oly ostobaság. Legalább a szoba levegője nem lesz nyirkos.
– Meg hogy este hét után senkinek se szabad bemenni a gyermekágyashoz, mert elveszi a gyermek álmát.
– Minek is zavarják. (Nem kényelmesebb és praktikusabb egy túlvilági hiedelemre hivatkozni, mint mindenki számára külön udvarias hazugságokat kieszelni?)
– De engem se engednek be hét után. Aztán a szoptatós nő ágyára tilos leülni. Aki odaül, az elszívja a tejét, annak egyszerre megdagad a melle, akár nő az illető, akár férfi.
– Ezzel is csak a tisztaságra vigyáznak. (Semmelweis igazsága, ősi alakban.)
– Burokban születni még mindig szerencse. Bevarrják a burkot a gyermek kabátkájába, akkor egész életében semmi szerencsétlenség se éri. Amihez hozzáfog, sikerül.
– Ha hisz benne, sikerül is.
– Vannak még cifrábbak is. Az asszonyok „keresetlen” szalaggal kötik át combjukat, hogy könnyebb legyen a szülésük. De a szalag csak úgy jó, ha véletlenül találják, ha az útszélről szedik föl. A boltban vásárolt, az otthoni nem ér semmit. Kulccsal nyomkodják ágyékukat. Törkölypálinkát állítanak ágyuk alá, hogy meginduljon a tejük. Az újszülöttek körmeit a világért se vágnák le ollóval.
– Miért?
– Mert akkor tolvaj lesz a gyerekből. Körülrágják, leharapdossák a körmeit. Persze a kicsike körömgyulladást kap.
– És a boszorkány?
– Az kicseréli a gyermekeket. Néhányszor torzszülöttet „fogtam”. Farkastorkú, nyúlszájú, hatujjú csecsemőket. Megfürösztöttem, tisztába raktam őket, betettem a bölcsőbe. De akkor éktelen sivalkodással rám támadtak az öreganyók, hogy én vagyok mindennek az oka. Elfelejtettem tudniillik a sarokba állítani a fölfordított seprőt, s közben a boszorkány besurrant, ellopta az ép gyermeket és a torzat csempészte helyébe.
– A gólyamese?
– Na, az az egyetlen mese, amiben ma már senki se hisz.
– És kit várnak a szülők?
– A férfiak mindig fiút. Ha azt mondják, hogy lányt, akkor is. A nők nem bánják, ha fiú, ha lány, nekik szegényeknek mindegy. De a férfiak. Múltkor is egy házamnál. A férj ott strázsált az ajtónál, és hogy a baba meglett, elkiáltotta magát: „fiú, hallom a sírásáról”. Aztán kijöttem a fürdőszobából, kezébe adtam. Az pedig elmondott mindennek, hogy kicseréltem, hogy nem lehet lány, hiszen egészen úgy sírt, mint a fiú. (Nevet.) Mintha a lány nem volna ember.
– Nincs kormányozható gólya?
– Egy páciensem két évvel ezelőtt elutazott Franciaországba, megvizsgáltatta magát a párizsi doktorokkal, meg is állapították, a szívhangokról, hogy biztosan fiú. Olyan gyönyörű kislánya született, hogy a csodájára jártak.
– A rokonok milyenek?
– Az asszonyokkal van a legtöbb baj. A szomszédasszonyokkal, a komaasszonyokkal. Úgy körülveszik a gyermekágyasokat, mint Éva anyánkat. Mindig segíteni akarnak. Én bizony kizavarom őket. Meg a nagymamák. Azok ma se engednek a negyvennyolcból, agyonetetik az újszülöttet, teába áztatott kiflivel traktálják, mert az ő idejükbe az volt szokás, aztán csodálkoznak, hogy a kisbaba hány, köpköd. Mert a mai gyermekek gyomra már nincs vasból, azok is olyan idegesek, mint a szüleik.
– Örülnek nekik?
– Megesett az is, hogy odajött hozzám az asszony anyja s megkért – de nem tréfaságból, hanem komolyan –, hogy fojtsam meg, én értek hozzá. Gyűlölte a vejét, mert szegény volt. Múltkor egy asszonynak a tizenharmadik gyermeke született. Egy rongy nem sok, anynyija se volt. Én vittem neki pár ingecskét, pelenkát. Nagy a nyomorúság.
– És a bábák?
– Mi is küszködünk, kérem. Nem is igen mennek már erre a pályára. Ha újra a világra születnék, megint csak bába lennék. Nincs ennél szebb pálya.
(Kosztolányi Dezső: Alakok [1929])