(mihez kell bátorság…)

Én nem tudom, hogy Gyurcsány Ferenc kezd-e már megismerkedni a kormányzás kínjával, ami annak idején elődjét, Medgyessy Pétert oly hevesen gyötörte. E két férfiú persze nem sokban hasonlít egymáshoz, az egyik – legalábbis a közéletben – nehézbeszédű (volt), a másik könnyedén jutott el a lárifári használatáig, nyelve – a hatásszünetektől eltekintve – úgy forgott a hosszú kampány során, mint egy jól bejáratott imamalom. A kádkőgyáros (mi a csuda lehet az a kádkő?) eddig a kormányzást nem gyakorolta, választást akart nyerni, az MSZP (nem pediglen az ország) szénáját rendbe tenni. Most azonban – elvileg – az ország következik, s kedves mosolyú miniszterelnökünk, ha alaposan szétnéz a szérűn, valószínűleg kissé elborzad. A választási kampány szárnyalása után most netán a földhöz kell ragadni és dolgozni, dolgozni rendületlenül.
Most pediglen kiderül, hogy Gyurcsány tud-e dolgozni dinamikusan, ésszerűen és alázattal, helyre tudja-e hozni azt, amit áldozatává vált elődjével együtt alkotott. Lárifári volt-e az egész politikai tündöklés, vagy az az erő és tettvágy, amely a miniszterelnöki székig hajtotta, a „nagy baj” láttán elapad. Ha nem teszi meg gyorsan, bátran és büszkén azokat a szomorú kormányzati lépéseket, amelyeket okvetlenül meg kell tennie, akkor az ország fejlődését végzetesen veszélyezteti. Ha viszont megteszi, akkor a benne bízók, tőle jótéteményeket váró, rá szavazó populációnak szegi kedvét – amit az őszintén szólva meg is érdemel.
Gyurcsány modorából, szavaiból, minden gesztusából arra következtethettek az iránta így vagy úgy elfogultak, de az elfogulatlanok is, hogy képesnek érzi magát mindazon feladat megoldására, amely előtte áll. Az elhivatottság és magabiztosság csak úgy áradt belőle, tűnődéseiben és blogbeli töprengéseiben sem rémlett fel önön képessége és rátermettsége iránti bármi csekély kétség. A gazdasági, üzleti világban elért sikerei, a jómód, a trükkös élet nyilván a végletekig fokozták öntudatát, saját magáról alkotott képe valószínűleg a Győztes alakját és a győzelem mindenek felett való fontosságát tükrözi. (Ha arra gondolunk, hogy valaki – sok jelentős és jelentéktelen stikli mellett – képes felismerni a kádkőben rejlő meggazdagodás lehetőségét, egyáltalán az, hogy tud a kádkőről és alkalmasint rátalál, erősíti ama érzésünket, hogy e férfiú bármilyen – számunkra misztikusnak látszó – feladatot képes megoldani. Ismerjük el: leleményes ember.)
Hogy a lelemény elegendő-e a fenyegető „nagy baj” elhárításához, egy jobb és igazságosabb ország létrehozásához, az persze egészen más kérdés. A nagy előd, Medgyessy, aki szintén önbizalommal, bár akadozó nyelvvel vágott neki miniszterelnöki ténykedéséhez, oly nagyot bukott, hogy abban már szinte lehetetlennek látszik felülmúlni. Érzi-e már az utód, hogy a kormányzás nem fenékig tejföl, s az édes hatalmat bizonyos külső, szorongató körülmények alaposan megkeseríthetik? A kérdés az: Gyurcsány Ferenc beéri-e ezzel az időleges hatalommal, vagy önérzete rábírja, hogy a hatalom birtokában valóban távlati, országépítő és -erősítő lépéseket tegyen. Ehhez felül kell emelkednie a szocialista érdekeken, le kell mondania a pillanatnyi előnyökről, szembe kell néznie a valósággal. A nagy bajt a szocialisták maguknak, az általuk kreált kormányzatoknak, és az általuk használt metódusoknak köszönhetik. A „mássághoz”, egy merőben más metódushoz valóban bátorság kell. Hogy Gyurcsány a szó nemes, humánus értelmében, valóban bátor-e, én nem tudom…