Rémálom

Olvastam egyszer egy szörnyű amerikai drámáról: a családfő felrobbantotta egész családjával együtt a házát. Együtt ment a család a halálba. Nagyon megrázott a történet, végigkísért a szörnyűség az életemen. Gyakran gondoltam rá, akkor is, ha nem akartam, olykor éjszaka, amikor nyitott szemmel fetrengtem az ágyon.
Azt hiszem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy kiábránduljak az amerikai életformából. De bevallom, tűnődésre is késztetett, foglalkoztatott a gondolat, mi lenne, ha nálunk is a feje tetejére állna egyszer az annyira természetes családi összetartozás egyensúlya? Ha például a nagyapa egyszer kenyérszelés után nekiesne a család békésen levesre váró tagjainak? Eljátszottam ezzel a gondolattal: ha egyszer együtt határoznánk el, hogy távozunk az élők sorából. Hogy együtt megy a másvilágra a család.
Gondolatban el is készítettem a halálba indulás forgatókönyvét. Őszi délelőtt következne be, az ég csodálatos szeptember végi kéksége alatt.
A nagyapa a kiglancolt csizmáját húzná fel, amelyet ünnepeken szokott. Indulás előtt körüljárná még az udvart, bekukkantana az ólba, istállóba, kertbe. A malacoknak frissen tépett herét szórna a vályújuk mellé. Aztán megnézné, helyén van-e a Biblia, mert előző nap a szüle olvasott belőle. Mózes ötödik könyvéből. A nagyapa a Jelenések könyvét szokta tanulmányozni. Aztán beszólt a szüléhez a szobába:
„Mama, igyekezz! Nemsokára indulnunk kell!”
A nagymama visszakiált: „Mindjárt elkészülök, apjuk!”
Már a lábát fáslizta. Minden reggel új kötést cserélt, langyos ecetes vízben áztatott rongyot csavart rá, az enyhítette a fájdalmát. Aztán fejére kötötte a rojtos szélű kendőt, amelyet ünnepeken szokott hordani. És felragadta kis szatyrát, anélkül sose indul útra. Abban tartja egy zsebkendőbe csavarba kicsinyke vagyonát, amit a tej- meg a tojáseladásból gyűjtöget magának, hogy mindig legyen nála apró.
A nagyapa közben idegeskedik az udvaron, kétszer is megtöröli csontveretes szemüvegét. Apám vasalt inget öltött és a csíkos ruháját vette fel. Nyakkendőt sose hordott. A faluban nem volt divatban. Már ünneplőbe öltözve ment be az istállóba, hogy utoljára megsimogassa Szultán lova nyakát. Szultán idegesen dobbantott, majd felhorkant, mintha védekezne valami ellen.
Apám a kutyáról sem feledkezett meg soha. Amikor hazajött valahonnan, mindig megsimogatta a fejét. A búcsúzásnál is kijár neki a gazda megbecsülése.
Állok a gangoszlopnak dőlve, milyen bolondos ennek a forgatókönyvnek még az elképzelése is, amelynek az az amerikai családirtás az alapja. Mennyire idegen tőlünk ez az életmód, amely a szörnyű cselekvéshez vezethet. Milyen őrült gondolatok ezek, amelyeket most elméletben végigjátszom, és viszem ki én is a családot az együttes pusztulásba! Csak azért, hogy bizonyítsam: mi így csinálnánk ezt Bácskában. Hát ilyen is lehetne a szabad világ, amelynek szelleme egyre jobban megfertőzi a világot. Igaz, ez most csak játék, de így is iszonyatos, húsba vágó.
Állok a gangon, és várom a mamát. Ő készül el a legkésőbben. Százszor is visszaszalad a szobába, megnézi, becsukta-e az ablakot. Aztán vet még szemet a szakajtóból a baromfinak. A galambok is felrebbennek az etetésre.
Azt a kékfestő vászonruhát öltötte magára a mama, amelyet apám hozott neki ajándékba egyszer Újvidékről. Ebben szokott a piacra is járni. Megnézi még a tömésre befogott kacsákat, ki eszik majd a kacsasültből? Aztán indulunk valamennyien, nagyapa halad elöl, mögötte a mama rózsás papucsa klattyog a járdán. Nagyapa jobbra-balra köszönget. A sarki kocsma elé most érkezett Bálint kocsija az üres szódásüvegek cseréje miatt. Aztán odaérünk végre a csendes temetőbe. A mama átkarol. Együtt lépünk be a kapun. Megkérdezi: „A virágokat megöntözted, fiacskám?” Némán bólintok, aztán csendesen azt mondom:
„A kiskaput is berigliztem magam után…”