Szabályok nélkül

A demokrácia ünnepi pillanatai közé tartozik egy új kormány bemutatása. Az eskütételhez vagy a parlament választás utáni alakuló üléséhez hasonlóan olyan esemény, melyhez méltóság társul, s melyről akkor is bizonyos tisztelettel illik szólni, ha a politikai főhatalom gyakorlására felhatalmazást szerző erők vélhetőleg továbbra sem a cikkíró által helyesnek gondolt irányba kormányozzák az országot. Csakhogy éppen e ceremónia levezénylője tett meg mindent azért, hogy ne lehessen pátoszszal tekinteni a tegnapi eseményre. Az ügyvezető és leendő miniszterelnök ugyanis – miként a hatalom megragadásakor – a most éppen választások nyomán létrejövő kormányának programját, szerkezetét és összetételét egy olyan folyamat végén határozta meg, melyben minden demokratikus szokást és íratlan szabályt félretolt. A piacgazdaságot megcsúfoló versenyelőnyét gátlástalanul, a törvényeket rugalmasan kezelve kihasználó vadkapitalista üzletembert módszerei a politikába is követték.

Még a kormány bemutatása előtt megérkezett a beismerés: a szocialisták nem tartják be választási ígéreteik jelentős részét, azaz nem annak a programnak a megvalósításához kezdenek hozzá, amelynek képviseletével megbízta őket a választók relatív többsége. A kampányban mindig el-elhangzanak irreális kijelentések, a melldöngetve képviselt terveket a koalíciós kényszer és a való világgal történő szembesülés rendre átírja egy kicsit, de ilyesfajta átverésre még nem volt példa. A mostani kampányban az MSZP az újabb kori magyar demokrácia legerkölcstelenebb mondataként idézte azt a fideszes politikusnak tulajdonított kijelentést, miszerint más a választási, és más a kormányprogram. A baloldal nem is oly régi mércéje szerint tehát a második Gyurcsány-kabinet a legerkölcstelenebb magyar kormány lesz. Amely nemcsak szóban tett vagy kongresszusi papírra vetett ígéreteit szegi meg, hanem – ha igaz a hír – a parlamenttel elfogadtatott, majd közpénzen népszerűsített törvénycsomagját is kihajítja az ablakon (ötéves adóprogram). Furcsa, hogy az Országgyűlés tekintélyéért máskor annyira aggódókat ez cseppet sem zavarja. (Ha a Fidesz választási vereségéről nyílt vitát folytató polgári sajtó mellett létezne értékelkötelezett, kritikai, demokratikus baloldali nyilvánosság, akkor annak fórumai ezen árulás morális kínjának hangjaitól, a kormánypártok közössége számára is titkos programalkotás miatti fölháborodástól visszhangoznának.)

Ezek, illetve a héten ismertetett „átlátható”, a szakmai kontrollt kiiktató kormányzati struktúra megismerése után különösen nehéz az elvárható komolysággal beszélni a miniszteri listáról. Göncz Kinga mint külügyminiszter? Veres János mint az „egyensúly embere”? Lamperth Mónika mint az „államreform egyik legizgalmasabb feladatának” felelőse? A baloldal vezére bátran számolhatott a hiúsággal: a szocialista párt meghatározó emberei boldogan osztoznak vele a kormányzás felelősségében még úgy is, hogy kiürített minisztériumaik élén bajosan tudnak majd önálló szakpolitikát képviselve maradandót alkotni. A tűzhöz jóval közelebb lesznek a különféle új kormányzati intézmények és a Szilvásy György irányította kancellária vezetői, mint mondjuk a kormányfő politikai helyettesének becézett Kiss Péter leendő szociális és munkaügyi miniszter.

A kívülről zűrzavarosnak tetsző kormányzati átalakítás egyetlen világosan látható vezérmotívuma a totális miniszterelnöki hatalom megteremtése. Ez önmagában nem lenne baj, ám most a normaszegés világbajnoka áll a kormányrúdnál. 1990 óta nem volt akkora szükség erős, elszánt és kormányképes demokratikus ellenzékre a parlamentben, mint most.